Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1900
11 Tavasz röpült, jött új tavasz nyomába S a szűk falak közt élt örök tavasz; Kertként virult a város iskolája, Nem verte fel soha a gyom, a gaz, Mert szorgos, védve-ápoló kezével Megannyi hű kertésznő gondozá S mit fáradságuk, munkájuk nem ért el, Szivük jósága azt kipótolá. Leányszivekbe gyöngéd érzületben Beoltottak magasztos tanokat. Istent, hazát szeretni rendületlen ! Legfőbb tanuk örökre ez maradt. És széles országába a tudásnak Lánykáikat ők elvivék oda S mi kincset onnan egyszer meghozának, Egy élten át nem veszhet el soha! Nem vész a kincs s nem veszhet el a hála, Mi érző szivekben kisarjadott, Anyáink ajka s a miénk is áldja A gyöngéd, gondos, drága csapatot, Mely váltá képét a múló idővel, De mindig egy szellem hatotta át Negyedszázad lánynemzedéke nőtt fel S értük szerette mind az iskolát! Az iskolát a vén templom tövébe', Mely elhagyottan, némán áll ma már, Kiszállt belőle Múzsák ifjú népe És büszke, díszes új csarnokba jár, De híven gondol rád, te régi otthon És istent kéri szívből, igazán: Az új tanyára annyi áldást adjon, Amennyi volt a régi jó tanyán !
