Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1938
— 60 — bencés tanár úrnak, aki a Szent Benedek-rendi gimnázium szertárában tanulmányainkat kiegészítő, értékes, szép kísérleteket mutatott. Köszöntünk Pannonhalma! Vidám, mosolygós tavaszi reggel volt. Izgatottan tolongtunk az állomáson. Kezünkben csomag ingott és a szívünkben sok tudásvágy, érdeklődés, kíváncsiság, — amit mind ennek a napnak kellett kielégítenie. Kutató emberek tódultak a vonatablakhoz a sok diákleány láttára és érdeklődésükre boldogan feleltük : „Pannonhalmára megyünk !“ A gőzparipa büszke pöfékeléssel indult, röpített bennünket a magyar Monte Cassino felé. Zengett a vidám ének: „Megy a gőzős Pápáról Pannonhalmára, Rásüt a nap egy szőke lány hajára. Integet az égderűnek, a napnak. Integet a madárdalos tavasznak.“ A társaságot nótás jókedv szállta meg. Megcsodáltuk a felkelő napot is, de mindez csak addig tartott, míg valaki el nem kiáltotta: „Odanézzetek, a szent búbos!“ Csillogó szemünk szinte csodaváróan nézett a ködös távolból lassan kibontakozó Pannonhalma felé. Erre kibújt a nap is, az aranysárga korong. Már teljes pompában állt előttünk Pannon régi hegye, a rajta trónoló monostorral. Tornya, mint Isten felé mutató ujj, belefúródott a kékesfehér égbe. Áll ez a vár erősen, szilárdan, mint a magyar történelem szent gránit- oszlopa. — Mi már elfelejtettünk énekelni, muzsikálni, tréfálni, még enni is, csak néztük tágult szemmel a monostor képét. Ahogy ott elnéztem a reggeli napfényben ragyogó várat, megköszöntem Istennek, hogy szellemének őrzője és az egész magyarság védője 900 és még ki tudja, hány éven keresztül . . . Csak percek, pillanatok teltek el, míg megérkeztünk. Meg sem vártuk, hogy egészen megálljon a vonat. Siettünk, futottunk, repültünk ki a pályaudvarról, vonzott minden mágnesnál erősebben a magasság, a reánk váró magyar múlt — fáradtság nélkül értünk fel. A sok kíváncsi leányszem közelről nézhette a kedves tavaszi naptól végig cirógatott monostort. Ettől még szebbé, tündöklöbbé vált. A fák smaragdos lombja közül történelmi levegő áradt felénk. Itt minden kis földszemecske a letűnt történelmi időről beszélt. > \>*< v V A hatalmas park mellett végig haladtunk, a várkapú előtt álltunk. A komor, hatalmas bejárat a középkor hangulatát éreztette. Amikor azonban átléptünk a széles hídon, napsugaras, virágos udvarra értünk. Úgy látszik, a múlttal jól megfér itt a jelen. A meleg, kedves fogadtatás ott várt bennünket már a kapuban. Jóságosán mosolygó arccal állt útunk végén nagyságos és főtisztelendő /Niszler Teodóz perjel úr — s amikor tekintetéből kiolvastuk a szeretetef, jóságot s azt a szándékot, hogy kirándulásunkat legszebbé, felejthetetlenül kellemessé
