Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1938
— 61 teszi, tudtuk, hogy itt nem vagyunk idegenek. Itt nem úgy tekintenek bennünket, mint csak kiránduló csapatot — mi ismerősökhöz érkeztünk. Kis pihenő után a templomba indultunk, ahol mindenkinél epedőbben, minden ismerősnél forróbban várt reánk az ég és föld Ura. Mikor beléptünk a templomba, az ősi, 200 éves boltozatok alá, valami mély remegés futott át rajtunk, éreztük, hogy nagy szentek nyomdokain lépkedünk. Fürtös leányfejek mélyen meghajoltak — mint nehéz virágok a Mester lábainál —, azután felemelte őket a búgó orgona gyönyörű hangja: — Boldogasszony, édes -- énekelte 95 — szív — ajak. Körülöttünk minden az ég felé tört: a kőlépcsők, a boltívek, az orgona eol hangja. Maradhatott-e hát szürke veréb a lelkünk ? Ezért verte vissza az apátsági templom lelkes, szívből törő énekünket. A templom kövein nem tudtunk elég halkan járni. A kezünkkel, a szemünkkel simogattuk azokat a falakat, melyek Szent István gondolatában álltak először, ezeket a köveket bencés szerzetesek keze rakta össze, elkészülésükkel a legméltóbb Te Deum szállhatott ég felé. Ma már oly kicsinynek tűnik fel ez a kis templom — de vájjon a vastag falak s az évezredes fennállás nem beszél-e eleget ? A kajcsos ablakok, keskeny lövőrések. Freskóiból már csak keveset látni, de az oszlopai még eredetiek. Megragadó a tabernákulum-oltár a csillagboltozatos gót mennyezettel. Ünnepi alkalmakra a szentély egész falát bíborszőnyeg borítja. Gyönyörű lehet ilyenkor a ragyogó Istenháza. Nehéz volna az egész székesegyház szépségéit részletezni, olyan erővel érezteti a hatalmat, fenséget, szépséget, értéket, amit csak annak adhatunk, Aki a szépséget elrejtette kőbe, fába, fűbe, virágba, lélekbe. Beszéljek a keresztfolyosóról ? A Porta Speciosáról ? A kincstár értékei, történelmi idők nagy leikéről alig szólhatok. Amíg az arany- ezüstszálaktól csillogó, ragyogó remekműveket csodáltam, önkéntelenül is bepillantást nyertem a magyar lélek imádságos világába. Hogyan gyűjt össze mindent, ami szép és értékes, hogy az Úrnak adhassa! A káptalan-terem márványfalain végigsiklott tekintetünk — s míg Túri két képét figyelve Szent Imre lelkét — az engedelmesség csodáját élveztük — arra kellett gondolnunk, innen ostromolja a szentmise minden reggel az eget, innen száll az esdő, ima a mi szegény, meggyötört hazánkért. Az oltár fölött Jézus Szívének misztikus képe tárja biztatóan felénk szeretetét. A csendes, ünnepélyesen hallgató folyosókon lábujjhegyen mentünk tovább. Tudtam, hogy a könyvtárba tartunk. Végre beteljesült, amit már oly sokszor óhajtottam. Annyit, szépet, érdekeset hallottam már róla, hogy szinte legendaszerüvé emelkedett előttem. Magam előtt láttam előre a tömött, könyvekkel megrakott polcokat, a fojtott-levegőjű szobákat. Az ajtó megnyílt ... s a lábam a földbegyökerezett... I Kerestem tekintetemmel az eget. Jó Istenem, itt nem történhetett más, mint hogy megnyílt a menyezet 1 Ekkora
