Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1929
Magyar leány fohásza 5*ent Imréhez a J(X. században. Irta : Wimmer Károly. Reád nézek ifjú ! István fia ! Imre ! Szenteknek gyermeke, szenteknek elődje ! Előttem a szemed, magas, nyílt homlokod, Amint lefesték azt rég elmúlt századok 1 . . . Élőmbe magaslik királyi termeted, Szép jövőt Ígérő fényes tekinteted. Látlak mint gyermeket komolykodóképen, Gellért barát amint beszél neked épen. S elmerengsz ajkain a derék öregnek. Lesed az igéket, mik róluk peregnek . . . És felkelsz játszani, karddal viaskodni, Királyi atyáddal utazni, okulni . . . Hogy lásson a magyar s felpezsdüljön vére, Amint Reád tekint a szép reménységre! Látom az örömet! hol találjuk mását 1 ? Apai szemeknek büszke villanását 1 Hallom az örömet, amint repül széjjel: Felderül immáron a zord magyar éjjel 1 Elcsitulnak végre a százados harcok. Felderülnek mégis a bús magyar arcok ! Eladó leányok szíve titkon dobban, Imrét emlegeti titokban mindjobban. Szegény s gazdag szíve az örömtől kábul. Elég volt, elég volt magyar éjszakából 1 Visszavágy a lelkem századokra érzem . . . Előttem az ifjú, mégis nem őt nézem ! Nem termetét, arcát, lángoló szemeit, Hisz ez hidegen hagy, többé már nem hevít. Porrá lett a külső, a daliás termet S helyébe hasonló többé nem is termett. Zörgő csont, pusztulás . . . amitől úgy félek! . . . Mi minket megigéz: egyedül a lélek. Bősz csaták elülnek, hősök elfeledve, Moly-ette kincsekért ma már ki epedne 1 ? De van mi nem múlt el, mi mindig fennmarad, 1
