Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1916
I. Hdatok az 1916-17. iskolaév történetéhez. Amikor a hatalmas óceánjáró hajót elérik a tengeri viharok, amikor a gépezet vad dübörgéssel zakatolva verdesi egyszer a levegőt, majd ismét lemélyedve, a tajtékzó, bömbölő hullámokat; van-e ott egyetlen oldal vagy összekötő sarok, amely ne recsegne-ropogna, van-e a személyzetben, utasokban egyetlen ideg, amely meg ne feszülne?! Nem új hasonlat az, hogy az életben is tengeren járunk. De sohasem volt ez annyira igaz, mint most, amikor az immár közel hároméves világháború reszketteti meg borzasztó viharaival a világot. Recsegnek nemcsak a kormánykerekek, inognak nemcsak a parancsnoki hidak, megfeszülnek az idegek nemcsak a harcos katonákban s kormányférfiakban, hanem ezt a recsegést, bizonytalan ingást, idegfeszültséget érezzük az iskolákban is. így a képzőkben s különösen a nőképzőkben! Minél tovább húzódik a világháború szennyes, véres hullámaival, roncsaival minél szélesebb rétegben özönli el a társadalmat, feladatunk annál fontosabb. Annál nagyobb szükség van képzett, vallásos, jellemes tanítókra, tanítónőkre. De emellett a tanév már három év óta rövidebb, a tananyag azonban növekszik, de nem apad a leánynövendékek ambíciója sem akkor, ha hivatását igazán komolyan veszi. Feltétlen, keserű biztossággal mondhatjuk tehát, hogy megsínyli ezt az óriási munkát a gyenge leányszervezet, amely a mostoha háborús gazdasági, élelmezési viszonyok között már meggyengült idegrendszerrel, a nyomasztó családi állapotok miatt lehangolt kedéllyel í*
