Református kollégium főiskolai ifjúsági képzőtársulatának jubíleumi évkönyve 1841-1941, Pápa, 1941
deákok és olvastak ezekben az egyesületekben, nem csináltak voltaképen egyebet szélesebb alapokon, alaposabb, részletesebb, lelkiismeretesebb »készüléseiméi. Az, hogy az olvasott könyveket egymásnak olvasásra ajánlották, hogy a már jól megrágott anya* got megbeszélés és megvitatás formájában visszakérőzték és úgy próbálták mennél inkább megemészteni, megint csak a dolog természetéből következett rendkívül logikusan. Harmadik mozzanata is ugyanaz volt a régi önképzésnek, ami a imái iskolai munkának. Felelni kell, számotadni, vizsgázni a magunkévá tett anyagból. A mai önképzőkör ősformája a fele* lésnek, a vizsgázásnak volt a legkomolyabb, a legigazibb útja* módja. De épen ezért, mert számadás volt, mégpedig a legma* gasabbrendű, a legegészségesebb számadás, seholsem, egyetlenegy életképes protestáns kollégiumban sem kezdődött a magára* maradt ifjúság szomorú és kénytelen gesztusaképen. Mindenütt ott találunk egy=egy professzort, rendesen a legkörülrajongottab* bat, de feltétlenül a legfelelősebbet, akik az ifjúságot lelkesítik és dolgoztatják. Sopronban Kis Jánost, Sárospatakon Kövy Sándort, Pápán Tarczy Lajost, Debrecenben Péczely Józsefet. A különféleképen elnevezett önképzőkörök mindenütt egyformán mesterek és tanítványaik egymáshoz viszonyulásai, mindössze annyi a különbség, hogy a leckeórákon a mestert illeti elsősorban és legfőképen a szó, az önképzőkörökben a tanítványokat. II. Az igazi önképzőkör tehát az iskolai leckeórának, régi nevén stúdiumnak, az otthoni készületnek és továbbképzésnek a folyta* tása, voltaképen kollokvium, vizsga. Formája és lényege szerint egyaránt: a probléma megvitatása a mester és tanítványai közt. Következik ez nemcsak valóság szerint, de elvben is a tanár és diákjai között fennálló viszonyból, filozófiailag. Mert mi is a diák voltaképen? A választ e kérdésre többféleképen meg le* hetne fogalmazni, magyarul, a XVII. század eleje óta azonban csak egyféle módon felelhetünk rája: a diák professzorainak kétlábonjáró, reinkarnálódott kételye saját legjobb tudásának minden időkre érvényes volta felől. Minden becsületes tanárnak éreznie kell, hogy a számára megvilágosodott igazság csak ez* időszerinti, nem abszolút, nem végleges megoldás. Minden jó* érzésű mester meg kell hogy legyen győződve tudásának véges, jólértesültségének téves volta felől s arról, hogy a tudomány 39
