Református kollégium főiskolai ifjúsági képzőtársulatának jubíleumi évkönyve 1841-1941, Pápa, 1941

nyelvről, a magyar dalról beszélt. Felmagasztalta ennek szép# ségét, erejét, még az idegen hallgatót is megragadó bűbáját. Azután ilyenformán kiáltott fel: »Én szeretlek, édes szép magyar szó, szép magyar dal, ajkon nyílt virág...« Mikor a szavaló idáig ért, egyszerre váratlan dolog történt. A honvédtisztikar ott a páholyban felugrott, vigyázzállásba merevedett, karját tisztel# gésre emelte. A nagy közönség egy pillanatig csodálkozva nézett oda, azután felállt, mindenki felállt s halotti csendben hallgatta végig a közönség az ünnepi vers még hátralevő versszakait. Ha# nem a végén olyan taps, olyan éljenzés harsogott fel, amilyen tán sohasem reszkettette meg a színház falait. Az ifjú poéta, úgy hiszem, azt gondolta, hogy a taps neki, a versnek szól; a szavaló meg szentül meg volt győződve, hogy az előadást illeti az éljen# zés. Pedig más, nagyobb, mélyebb oka volt annak. Az akkori hadúr ez időben adta ki hírhedt parancsát, mely szerint a ma# gyár tiszteknek a tiszti vizsgát német nyelven kell letenniük. Kép# zelhető, mekkora felháborodást váltott ki ez a parancs a magyar lelkekben. Nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar szabadság, a magyar lélek} s a magyar jövendőbe vetett hit kegyetlen meg# támadását látta ebben a magyar közvélemény. Ezt a húrt érin# tette, lehet, hogy tudatosan, lehet, hogy öntudatlanul az ünnepi vers s azért váltott ki olyan meglepő, olyan csodálatos hatást. Legfeltűnőbb, szinte alig elképzelhető volt akkor a tisztikar visel# kedése. Ügy emlékszem, valami eljárás meg is indult, annak azonban komolyabb következménye nem lett. Ez a kis történet pedig nyilvánvaló bizonysága annak is, hogy az Ifjúsági Képző# társaság akkor, március 15#i és évzáró ünnepélyei révén, mely utóbbiakon a pályadíjat nyert, leginkább verses műveket fel szokták olvasni, társadalmi tényező is volt Pápa városában.

Legyen szabad még pár szót szólnom magamról is a Képző# társasággal kapcsolatban. Nagyon kedves emlékeim — sajnos, csak emlékeim! — a nagy Jókai és Pozdor Gyula aranyai és egyéb pályadíjak, melyek év végén meg#megőriztek a pénzügyi katasztrófától. De van pár sokkal mélyebb, egész életemre kiható emlékem is a későbbi időkből. Kikerültem falura segéd# lelkésznek. Volt dolgom egy nagy eklézsiában felettébb való; az élet, a környezet is szokatlan volt: a múzsa bizony elhall# gatott, legalább is ritkán szólalt meg. Egészen addig, míg rá nem találtam »az igazira«, kit az ifjú férfi mély és nagy szerel# mével vettem körül, s aki elérhetetlen messzeségben, magasság#

18