Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

IV. Lelkészképzés, lelkészi továbbképzés. Irta és a theol. akadémia 1935. évi szeptember hó 26-án tartott tanévnyitó ünnepélyén felolvasta: Dr. Trócsányi Dezső theol. akad. igazgató

— 32 — ben még a rideg szakiskoláknak is (legyen az akár egy soffőrképzo tanfolyam) belé kell növendékükbe nevelni a foglalkozási étoszt; s akkor menynyivel több kell hogy legyen a theologiai képzés etikai, s általában nevelő oldala, hiszen a theologus a legmagasabbra: Isten ügyének képviseletére vállalkozik. Ez a vállalkozás oly nagy, hogy megdöbbenünk, ha ráeszmélünk! Mennyivel kisebb a felelősség, ha pörös ügyben kell a felet képviselnünk, <ha nyelvtanításra vállalkozunk, vagy mint építőmesterek házépítést vállalunk. A theologus pályavállalása épp ezért csak a szó szoros értelmében! vett »hivatás« Isten hívásának érzése, hallása alapján történhetik joggal és jó eredménnyel. Különben pedig ez a legelhibázottabb és sokszor a legszerencsétlenebb; befelé emésztődő nehéz élet. A hivatásérzés és a belőle kifejlődő hivatástudat fogja elviselhetővé tenni a theologus számára a reá nehezedő szörnyű lelki felelősséget, sőt teszi majd számára gyönyörűségessé az igát és könnyűvé a reá várakozó terheket. »Oratio et tentatio facit theologum«, mondja már a régi bölcseség. A theologusdiák is ember, akit körülvesznek a kísértések: a kételkedés, a világ csábításai, a rossznak és a bűnnek ezer meg ezer alakja és alkalma. A kísértések közepette a theologusaiáknak (mint az embernek általában) erőt az imádság és az Ige olvasása nyújt. Ez táplálja lelkében a kezdetben talán csak kicsiny mécsesnek, a hivatásérzetnek szerény lángocskáját, ez indítja meg lelkében azt a megvilágosodást, amelynek folytonosan fokozódnia kell, s amely nem csupán az ő számára nyújt világosságot és melegséget, hanem mások — az ő hivei, gyülekezete számára is — az Igében világító és melegítő lelki életforrássá válik. A theologus diáknak theologussá, azaz a kijelentő Istennek Krisztusban lett üzenetét tolmácsolni tudó emberré változása a hivatásérzés csirájából kifejlődő belső folyamat, s a hivatásérzet meglétének követelménye az a sejtés, amely a »pastor nascitur« gondolatát sugallja. Tudjuk azonban, hogy ma a »poeta nascitur« tételt sem valljuk olyan értelemben, mintha a költőnek nem kellene tanulni. Legnagyobb költőink, Petőfi és Arany sokat tanultak, s a ma élő komoly író és művész is megvallja, hogy sokat kellett és sokat kell tanulnia. A belső csirának, a hajlamnak és arravalóságnak meg kell lenni minden emberben a m.aga pályája iránt, de a csira kibontakozásához termőtalaj, nedvesség, s további gyarapodásához napfény, s egyéb kedvező körülmények és ápolás szükségesek. »Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten az, aki előmenetelt ad«, szól az Ige mindenkihez, de szól különösen a theologushoz, akinek még inkább mint másnak imával és az Ige olvasásával kell keresnie Istenhez való közeledését, s kell kérnie és gyarapítania növekedését, megvilágosodását. Amini az Evangélium belépett a görög-római műveltség területére, tisztáznia kellett ahhoz való viszonyát, meg kellett mutatnia a keresztyén