Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1935

III. Isten szuverénitása és az állam Kálvin tanításában. Irta és a ref. theologiai tanárok 1936. évi, Pápán tartott országos konferenciáján elmondta D. Dr. Bohatec József, a bécsi egyetem professzora, a pápai theol. akadémia tiszteletbeli tanára. Fordította Dr. Trócsányi Dezső, a pápai theol. akadémia tanára

- 15 rend a faji és népi alapnak kifejezéseként, azok ezt az egyesítést a v e z é f személyében látják megtestesítve, aki egyesíti magában a népközösség akaratát. Fogalmilag a vezér meghatározása ez: vezér az, aki a közösség szellemében vezet, iránymutatóan cselekszik. Az állami akarat kialakítása most már nem bizonyos illetékes szervek szavazata folytán jő létre, hanem tanácstartás után a vezér hozza meg a kötelező határozatot. S ha olykor népszavazást tart, akkor ezzel a politikai vezetés a néphez mintegy parancsot intéz. A vezérnek jogában áll szuverénül szakítani minden érvényben levő jogszabállyal, minden „beteges normativizmussal és pozitivizmus"-sal, s a népnek használó új jogot teremteni. Az állam nem parancsol a vezérnek, hanem a vezér az államnak. Mert a vezér a teljhatalmat nem e világi tekintélyektől, hanem magától Istentől kapta. Ezzel a néptársakat kötelező és kényszerítő világ- és életnézetbe, melyben a nép egysége és a nemzetnek a sorstól kijelölt tér („sorstér", Schicksalsraum) foglalják el szükségképpen a középpontot, egy történetfölötti transzcendens tényező lép be, Isten. Ezen a ponton válik az Isten szuverénitása és az állam újból égető kérdéssé. Mig az úgynevezett német hitmozgalom a német egységhez való törhetetlen ragaszkodást állítja mindenek fölé, s Istent meg a másvilágot figyelmen kivül hagyja, addig viszont a nemzeti rajongók nem tesznek különbséget a nép története és Isten kijelentése közt. Ellenfeleik pedig vonakodnak attól, hogy a nép történetét és az államot úgy fogják fel, mint Istennek egy népnél lejátszódó s a kijelentést hordozó történetét. Midőn ez a harmadik csoport úgy véli, hogy nép és állam Isten akaratára és rendelésére vezethető vissza, de az emberi bűn és halál rájuk nyomta a maga bélyegét, kétségkívül legközelebb áll a reformátori elvekhez. Ez a körülmény teszi indokolttá, hogy az Isten szuverénitása és az állam című tételt Kálvin gondolatainak fényében megvilágítsuk. Mert bár az állami és a politikai viszonyok a reformáció korában mások, mint ma, és a reformátorok irataiban hiába keressük a nép és az állam éles fogalmi elválasztását, mégis mi kálvinisták azt valljuk, hogy Kálvin és a többi reformátor az állam és Isten viszonyának meghatározásában lényeges vonásokat domborítottak ki, s ezért ma is aktuális az evilági létrendekre (Ordnungen) vonatkozó ítéletünket a reformátori megoldás fényébe állítani, s az államot illető ismereteinket öntudatos hitvallásunk alá rendelni: a szuverén Isten mindenek felett. „Minél jobban rázza a vihar az egészséges fát, annál mélyebben ereszti gyökereit a földbe; a kertész is mélyebben felássa földjét, melynek termőereje kimerülőben van, hogy elhasználatlan termékeny földet hozzon felszínre." Kétségtelen, hogy a reformáció talajában, főként pedig Kálvinunk műveiben még van „elhasználatlan termékeny réteg, amelyet fel kell ásnunk, van mélység, melybe evangéliumi öntudatunk újból le kell hogy bocsássa gyökerét" (Stephan). Az államraison, „az állami cselekvés maximája, az állam mozgási törvénye" (Meinecke) el kell hogy viselje az isteni törvény fényességét, ha a nép javának akar szolgálni.