Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1934

III. Pap Zoltán. 1885. december 29—1935. május 30. Irta: Horváth Endre gimn. tanár. (Arcképpel)

— 23 — valójában mégis modern pedagógus volt. Ezek, a modern pedagógia sikereit a külső fogásoknál százszorta jobban biztosító lelki erők képesítették* őt arra, hogy még a szivétől kissé távolabb álló tárgyak tanításában is mindig elismerésre méltó eredményt mutasson fel. Ez történt Aszódon is, amikor legnagyobb meglepetésére németet is osztottak be órarendjébe. Tanári lelkiismeretességével és rátermettségével oly szép eredményt ért el, hogy a főigazgatói látogatás alkalmával a szigorúságáról ismert Spittko Alajos az egész tanári kar előtt megdicsérte. Hivatásának komoly felfogását és szigorú tanári lelkiismeretességét mutatja az a tény is, hogy soha nem törekedett külső elismerésre, üres feltűnésre. A tollat ritkán vette a kezébe, azt tartván, hogy csíak az irjon^ aki nemcsak újat, de egyszersmind igazán értékeset tud alkotni. Pedig hogy a tollat is jól tudta forgatni, bizonyítékok azok a különböző helyeken elhangzott előadásai, melyek a Jókai-kör Évkönyvében s a Pápai Kollégiumi Lapokban megjelentek. Az élő szóval való előadásnak pedig valóságos mestere volt. A közönség mindig hálás elismeréssel adózott, ha érdekes, színpompás előadásait élvezhette. Nevelőmunkájának igazi szinhelye a fiuinternátus volt, melyet katonaleikének kimért szigorúságával, de az apai szív szerető gondosságával vezetett. Mint mindenütt, itt is zilált állapotok voltak a háború után. Bölcs belátással és szigorú következetességgel el kellett takarítani a romokat, s helyükön új, tiszta, a kötelességteljesítésre felépített diákéletet kellett teremteni. Pap Zoltán fáradozása nem volt hiábavaló. A katonának szigorú rendszeretete, a pedagógusnak a mult tapasztalataiból kikristályosodott tiszta elvei, a szűkebb családi életéből a nagy családra is kiáradó: meleg szeretet megtermették gyümölcsüket. * * * ... Pap Zoltán áldozócsütörtök reggelén elment a minden élőknek utján. A veszteségtől lesújtva, a fájdalomtól összetörve álltuk körül virágokkal borított sirját. Akkor csak a mérhetetlen fájdalmat éreztük. Ma már tudjuk, hogy a hjalál nemcsak lesújt, de egyszersmind felemel is. Bennünket is felemel a fájdalom érziésén túl abba a magasságba, hol Pap Zoltán megalkuvást nem tűrő hazaszeretete^ tettekben megnyilvánuló vallásossága, példátmutató kötelességteljesítése figyelmeztető és iránytmutató fényoszlopként tündöklik mindnyájunk előtt.