Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1928

II. Hagyományaink és feladataink. Székfoglaló értekezés. Irta: Dr. Szabadi Béla gimn. tanár

— 12 - — jelentékeny részét elvesztették, mindinkább eltávolodnak az olcsó iskoláztatás hagyományaitól. Minthogy pedig ma, jogi személyekről nem szólva, az iskola egyedüli számottevő mecénásai a tanárok, nincs remény arra, hogy a helyzet rövidesen megjavul. Vájjon van-e még ily körülmények között is létjogosultsága a református középiskoláknak? Van, de csak akkor, ha sajátos módszereikkel és sajátos ideáljaikkal oly ifjúságot nevelnek, melynek személyisége külön színnel és sajátos értékekkel gazdagítja az egyetemes magyar kultúrát. Hogy ez kívánatos volna, azt olyan pedagógiai szaktekintély, mint Fináczy Ernő dr. is hirdeti. (Fináczy Ernő dr.: Világnézet és nevelés.) De lehetséges-e? A múltban lehetségesnek bizonyult. Megvolt a ref. iskoláknak a maguk sajátos iskolaszervezete és megvoltak, legalább a fénykorukban, a maguk sajátos módszerei. Az ifjúság autonómiával bírt. Az iskolaszolgák dolgát egészen, a tanárok dolgát is részben a diákok végezték. A senior és a contrascriba az iskola vagyonát kezelte és felügyelt a tanulók erkölcseire. A vigil kapusi teendőket végzett. A coquus sorra járta a tehetősebb polgárok házát és összehordta az ebédet, a lotor elmosta az edényeket. A calafactorok fűtöttek. A mendicansok vagy szolgagyerekek takarítottak. A nagyobb diákok a tanítás munkájában is résztvettek mint nyilvános, vagy magántanítók. Ennek az iskolaszervezetnek mai napig is fennmaradtak az emlékei (gondoljunk csak a mi seniorunkra, dispensatorunkra és a konviktusi terítő diákokra), de a rendszer, mint rendszer megszűnt. Azt hiszem, nem is lehetne többé életre kelteni, hiszen egyik alapfeltétele a közép- és főiskolás ifjúság együttélése volt s az igazán súlyos felelősséggel járó munkaköröket már akkor is főiskolások töltötték be. De akárhogyan vélekedjünk is arról, vájjon a mai viszonyok között lehetséges s ha igen, kívánatos volna-e ennek a régi iskolaszervezetnek a felelevenítése, azt el kell ismernünk, hogy a maga idejében ez az iskolaszervezet, ha talán nem is tudatosan, oly pedagógiai célokat munkált, amelyeknek értékét ma sem vonjuk kétségbe. Ránevelte a diákságot az önállóságra és felelősségre, azután szemléltető oktatással rávezette arra, hogy a munka nem szégyen s végül, ami talán legfontosabb, teret adott a diáknak az öntevékenységre. Ha e három szempontból vizsgáljuk mai iskoláinkat, nagyon sok hiányra bukkanunk. Ami az önállóságra való nevelést illeti, ebből a szempontból a pápai gimnázium elég szerencsés helyzetben van. Minthogy tanítványainak nagy része nem helybeli, az iskolánkívüli életben korán, sőt legtöbbször idő előtt magára van utalva. Mindamellett újabb meg újabb alkalmakról kellene gondoskodnunk, hogy a felelősségérzetük fejlődjék. Milyen szép volna például, ha minden nagyobb fiú választana magának egy kis dárdást, nem azért, hogy kiszolgáltassa magát vele, hanem hogy az illetőt öccseként gondozza. Hirdetjük eleget, hogy a munka nem szégyen, de arról már nem gon-