Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1928

II. Hagyományaink és feladataink. Székfoglaló értekezés. Irta: Dr. Szabadi Béla gimn. tanár

— 13 - — doskodunk, hogy a térítőkön és a nyári táborozáson résztvevő cserkészeken kívül más is átélje a jól elvégzett kézimunka örömeit. Talán iskolai műhelyek nyitásával pótolhatnók némiképen ezt a hiányt. Leggyengébben állunk a diákok öntevékenységével. A rajzon és az írásbeli dolgozatokon kívül alig jut alkalma a diáknak az alkotásra. Legtöbbjük bizony csak középiskolai „hallgató", aki nem tesz mást, csak reprodukálja, amit hall, vagy amit a tankönyvben olvas. Különösen jó tanulóinkra káros ez az állapot. Meg kell találnunk a módját, hogy az elégtelenek nyögdécselésére szánt időt ők valami hasznosabbal tölthessék. Az öntevékenységnek nagyszerű területe lehetne iskolánkban a Képzőtársulat, ha fel tudna szabadulni egy helytelenül értelmezett hagyomány járma alól. Ma a Képzőtársulat működése — nem szólva a pályamunkákról, melyeknek csak a bírálata kerül a nyilvánosság elé — csaknem teljesen szavalásban és a népdalformát követő szerelmi líra müvelésében merül ki. Petőfi és Jókai diákkorában a népdalnak ez az egyeduralma indokolt volt. Még ki kellett vívnia és el kellett ismertetnie a maga jogait az irodalomban s a körülötte folyó harc kicsinyített mása volt egy nagyobb küzdelemnek, mely ugyanakkor az országgyűlésen a a jobbágyság jogaiért folyt. Ma már a népdal — különösen a műnépdal — elvesztette ezt a jelentőségét. Petőfi megtalálta számára a klasszikus formát s ezáltal, ha talán nem is örökre, de hosszú időre lezárta e műfaj fejlődését. A Képzőtársulat tehát akkor fogja helyesen értelmezni a hagyományt, ha a meddő népdalkultusz anakronizmusával szakítva azoknak a műfajoknak a müvelésére adja magát, ^melyek ma is forrongásban vannak (itt elsősorban a beszélt és írott értekező prózára gondolok), másfelől tájékozódást keres a szellemi és közéletnek oly aktuális kérdéseiben, melyeknek megtárgyalására a tanórák nem nyújtanak alkalmat. * Nehezebb feladat a régi református iskolák jellemző módszereiről képet alkotnunk. Legvalószínűbb, hogy ahány tanár, annyi módszer volt érvényben. Valószínű az is, hogy ezekben az iskolákban is sok volt a lélek nélküli mechanikus munka különösen a későbbi időkben (gondoljunk csak arra, hogyan emlékezik vissza Arany a Bolond Istókban a maga diákéveire), de ha mindezt elismerjük is, lehetetlen a legkiválóbb református tanárok tanítási módszerében közös vonásokat fel nem fedezni. Protestáns ember volt a cseh-morva Comenius Ámos, aki négy évig Sárospatakon is tanított. Ő alkalmazta először a szemléltető módszert és ő hirdette először nagy meggyőződéssel, hogy dolgokat kell tanítani és nem szavakat. Ő tulajdonít az anyanyelvnek először fontosságot a tanításban. Hasonló elvek szerint járt el valószínűleg Comenius hatása alatt Keresztúri Pál és utána Apáczai Csere János, a két gyulafehérvári tanár. Érdekes, amit Bethlen Miklós mond az utóbbiról Önéletleírásában : „A rhetoricára tanítani nem akart; azt mondotta, hogy haszontalan dolog, avagy ha ember tanítja, vagy tanulja is, hátrébb keli mind azt, mind