Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926

IV. D. Magnus Ausonius mint grammaticus és rhetor. Székfoglaló értekezés. Irta dr. Földy József gimn. tanár

- 32 Ez időtájt, sőt talán még ugyanazon évben, mint önálló, független, jó állással biró férfi elhatározta magát arra, hogy megnősül. Burdigalának egyik legelőkelőbb családja volt ekkor Attusius Lucanus Talisiusé; régi nemes család volt, melynek tagjai mind magas hivatalokat viseltek s így valószínűleg gazdag is volt. Ennek az Attusiusnak házában találta föl azt, kit méltónak tartott arra, hogy vele megossza az élet terheit: ez volt Attusia Lucana Sabina. Úgy látszik, hogy a két családot régi barátság fűzte össze s már előre beszéltek arról, hogy a fiatalokat jó volna összeházasítani, legalább is Attusius többször kifejezte abbeli óhaját, hogy Ausoniust szeretné legjobban vejének. Ő azonban már nem érhette meg a két család szorosabb összekapcsolását. „Optare hoc tantum, non et habere datum", mondja róla Ausonius. (Par. VIII. 13.) A gyászidő leteltével egybe is kelt Sabinával, ki nemcsak származására, hanem lelkére nézve is kiváló nő volt. „Moribus atque bonis clara Sabina magis." Házassága nagyon boldog volt, de boldogsága nem volt állandó. Első gyermeke, Ausonius, még kicsiny korában meghalt. Feleségét, kedves Sabináját, alig 28 éves korában ragadta el tőle a kegyetlen halál. Hogy mennyire szerette Sabinát, legjobban mutatja azon körülmény, hogy, bár még ő is fiatalnak volt mondható azon időben, vigasztalódni sohasem tudott, s másodszor nem házasodott meg. Két gyermeke maradt életben, egy fiú és egy leány. (Liquisti natos, pignera nostra, duos.) Hogy grammaticusi tanszékén meddig maradt s tanításában minő módszert követett, nem tudjuk. Erre nézve sem ő maga nem nyilatkozik határozottan, sem más Íróknál nem találunk erre az időszakra vonatkozó adatokat. Minden bizonnyal ő is úgy vette a grammaticát, mint a régiek, kik nyelvtani és irodalmi ismereteket tanítottak e név alatt, mely főkép a régi jeles irók olvasását, ismertetését, magyarázását s commentárokkal való ellátását foglalta magában. Ilyen volt Qu. Philocomius, ki Naevius, Ennius és Lucilius költeményeit magyarázta, ilyenek voltak az ő mintái, Aemilius Scaurus és Valerius Probus, ki Vergilius Georgica-jához, Eclogáihoz és Terentiushoz irt commentárokat. Foglalkoztak az igazi grammaticával is, kutatták a nyelvet, annak szókincsét, iparkodtak megállapítani a szavak egymáshoz való viszonyában mutatkozó törvényszerűséget, a helyesírás szabályait stb. Ilyen volt Verrius Flaccus, ki „de verborum significatione" és M. Terentius Varró, ki „de lingua Latina" irt. Ausonius grammaticusi munkásságából semmi sem maradt ránk, ami e téren való működésére világot vetne. Lehet, hogy ő maga nem irta le enemü műveit, hanem csak élőszóval tanított, lehet, hogy le is irta előadásait, de azok elvesztek. Hogy különben nagy munkásságot fejtett ki, eléggé bizonyítja az, hogy magát a legnagyobb grammaticusok mellé állítja s nem tartja magát azoknál kisebbnek. Epigrammáiban pedig kigúnyolja azokat, kik magukat tudomány nélkül grammaticusoknak tolják föl, mint amilyen Auxilius, kit „inscite magister"-nek nevez, mert még nevével sincs tisztában, továbbá Philomusos, ki, mert sok könyvet vásárolt össze, magát tudósnak és gram-