Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926

II. A klasszikus tanulmányok jelentősége a középiskolában. Székfoglaló értekezés. Irta Rab István gimnáziumi tanár

- 15 Mutatja-e ezt a világosságot a francia igehajlítás az er, ir, oir, re végződésekben, melyeket szintén csak a latinból tudunk megmagyarázni? És hogy a latin nyelv logikus pontossága milyen, azt a sokat megrótt syntaxis mutatja legszebben. Tegyünk egy összehasonlítást. Előttünk áll ez a magyar mondat: ha eljössz hozzám, elmegyünk sétálni. Az „eljössz" alakot hajlandók volnánk venies-szel fordítani, mert hiszen a cselekvés a jövőben következik be. Pedig veneris a helyes alak, mert bár mindkét cselekvés a jövőben foly le, de az eljövés be van fejezve a séta előtt, tehát a pontos fordítás így fog hangzani: cum ad me veneris, ambulabimus. Ez már a reflexió gyümölcse: a latin különbséget tesz a jövő idő nagy mezején a két történés között s bár mindegyik a jövőben megy végbe, mégis a cselekvések egymáshoz viszonyítása által válaszfalakkal különíti el a befejezett cselekvést a még be nem fejezettől. A kifejlődött módrendszerrel megjelöli a latin nyelv az adott cselekvés viszonyát a valósághoz: a kettőnek megegyezését, azután a lehetőséget, végül a nem valóságot. Megjegyezzük, hogy a magyar nyelv itt ismét nem tud oly élesen különböztetni. Mig ugyanis a latin a feltétel valóságát mindig indicativusszal, lehetőségét coni. praes imperf. vagy perfectummal, nem valóságát coni. praet. imperf. vagy perfectummal fejezi ki s ezzel félreérthetetlen módon jelzi a feltétel viszonyát a valósághoz, a magyar nyelv, eszközök híján, erre nem képes oly pontossággal. Ezeket a latin feltételes mondatokat: 1. si hoc facis, erras (reális eset) 2. „ „ facias, erres (potenciális eset) 3. „ „ faceres, errares (irreális eset) csak kétféleképpen tudom magyarra fordítani: I. ha ezt teszed, tévedsz II. ha ezt tennéd, tévednél, mely esetben vagy az I. schema fejezi ki a reális és potenciális esetet, vagy a II. a potenciálist és irreálist és legfeljebb az „esetleg" szó bevonásával, tehát csak körülírással lehet a potenciális esetet precizirozni. Az igaz, hogy ha egy mondatot latinra akarunk fordítani, sokszor egészen át kell öltöztetni, a főnevet pl. igével fordítani, de ez nemcsak nem káros, hanem ellenkezőleg: saját anyanyelvünk mondattani finomságainak alkalmazására megbecsülhetetlen. Nézzük ezt a két példát: sohasem eszem anélkül, hogy éhes ne volnék; sohasem jövök hozzád anélkül, hogy ajándékot ne adnék. Ez a két szerkezet látszólag egyforma, pedig éppen nem az. Előbbit nisi és participiummal, utóbbit quin és coniunctivussal fordítom. Miért? Mert a logika úgy kívánja. T. i. az első esetben az éhség föltétele az evésnek, utóbbiban az ajándékadás következménye a jövésnek. Ilyen finomságokra az anyanyelv tanulásánál nem gondol a növendék, mert figyelme inkább passzív, mint aktív, mintegy mesteremberi ügyességre tesz szert a nyelvben és nem figyel az árnyalati