Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926

II. A klasszikus tanulmányok jelentősége a középiskolában. Székfoglaló értekezés. Irta Rab István gimnáziumi tanár

- 13 modern nyelvekben sokkal könnyebb a sok praepositio segélyével), a mondatok kapcsolási módjára figyelni, a mondatszerkezeteket egybevetni, a körmondatokban a gondolat gerincét megkeresni és a periódus megszakított mondatát emlékében tartani addig, mig az utólag előkerülvén, a gondolategység a maga csonkítatlan egészében kikerekedik; az így átértett gondolategészet össze kell kapcsolnia az előbbiekkel s az olvasott müdarabnak egységes benyomását megszereznie. Hogy a nyelv ilyen kezelése adhat csak igazi belátást a nyelvszerkezetbe s az ilyen nyelvismeret lesz csak alapos és maradandó, mindig rendelkezésre álló, bármely téren alkalmazható és nem csupán ad hoc nyelvtudás, az nem lehet kétséges. De nincs haszon nélkül anyanyelvi tudásunkra sem. Mikor ugyanis a gondolatot magyar talajra ülteti át a fordító, lépten-nyomon előtérbe lép a két nyelv különbsége. A név- és igehajlítástól a mondatszerkezetek vizsgálatáig mindenütt nyilik alkalom az ellentét hangsúlyozásával anyanyelvünkre irányítani a figyelmet s a „contraria iuxta posita magis elucescunt" elvénél fogva annak világosabb felfogását, átértését lehetővé tenni. Ha pl. egy latin szó visszaadására a magyarban több synonyma van, ezeket sorra kell értékelni, a legmegfelelőbbet kiválasztani, ami anyanyelvi szókészletünk gyarapítása mellett arra is rávezet, hogy a rokonértelmü szók között minél finomabb különbséget tudjunk tenni. A frazeológiában, ahol különösen előtérbe lép két nyelv géniuszának különbsége, a saját észjárásunkkal összemérjük az idegent s a kettő éles elválasztása alkalmat ad, hogy saját nyelvalkotó szellemünkbe jobban bepillanthassunk, szóval nyelvünket tudatosabban ismerjük. Ezért szokták mondani, hogy aki csak egy nyelvet tud, tulajdonképpen egyet sem tud, oly értelemben t. i., hogy nem ismeri a nyelv idiomatikus sajátságait, jellemét, melyre csak összehasonlítás vezethet. Tanulságos bizonyságok erre — mondja Wolf György

1 — a mí 1848 előtti öreg uraink, akik tudatos reflexió nélkül elsajátított latin nyelvüket magyarosan, anyanyelvüket latinosan beszélték; még pedig azért, mert mindegyiket magában, összevetés nélkül tanulták. Franciaországban — mint Fináczy Ernő írja

2 — „a latin óra egyszersmind stilisztikai óra is. A tanár a tanulóval megbeszéli az illető kifejezés minden árnyalatát, minden synonymáját s a tanulóval együtt kerekíti, igazítja és simítja művészi formára a fordítást. Tökéletes, majdnem művészi fordítást kívánnak a tanítványoktól s minthogy erre törekedtek 300 év előtt is, ily módon tett szert a francia nyelv arra, ami az összes élő nyelvek közül leginkább neki sajátja: világosságra és szabatosságra". Amerika középiskoláiban pedig tisztán azért tanulják a latin nyelvet a mental trainingen kivül, mert a latin szöveg hű fordítása az anyanyelv sajátságait, törvényszerűségét és stílusbeli tulajdonságait közvetlenül és világosan demonstrálja.

3 * Tanáregyesületi Közlöny, XXII. 84. 2 A francia középiskolák múltja és jelene, 195. 1. 3 L. Dr. Fest Sándor idézett cikkét Magyar Paed. 1911., 275. 1,