Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1926
II. A klasszikus tanulmányok jelentősége a középiskolában. Székfoglaló értekezés. Irta Rab István gimnáziumi tanár
év csekély számú tanórái alatt egy hatalmas nyelvanyaggal szemben egyenesen lehetetlen); az is igaz, hogy egy müveit embernek még gyakorlati szempontból is nagyobb szüksége van arra, hogy pl. egy német vagy francia szépirodalmi vagy tudományos müvet a nyelv grammatikai ismerete alapján akár szótár segítségével is olvasni és érteni tudjon, mint arra, hogy pl. a nyaralásról felületesen fecsegjen franciául, — de ez most mellékes kérdés. A fő az, hogy e módszer mellett nincs annyi alkalma a tanulónak munkába állítani gondolkodását, kifejteni folytonos összetevő és szétválasztó, összehasonlító és megkülönböztető tevékenységét. Az ilyen nyelvtanulás inkább mechanikus munka, melyben kevés része van a tudatos belátásnak. Az ókori nyelvek ellenben, mivel nem élnek egy nép ajkán sem és így érintkezési eszközül nem szolgálnak, nem igényelnek mást, mint receptív nyelvtudást, azaz a nyelv értését annak beszélése helyett. Tanítási módszerük ennek megfelelően egészen más, mint a modern nyelveké és a középfokú oktatás céljának is teljesen megfelelő. Az az újabb módszer is, melyet a latin tanítás sikeresebbé tételére nemrégiben bevezettünk, korántsem direkt módszer, hanem induktiv. Erre nézve a kis latin nyelvkönyv egyik szerkesztője, Geréb József, így nyilatkozik: „Téves az a hir, mely nálunk hallomásom szerint elterjedt, hogy az új olvasókönyv a latin nyelv tanításában a direkt módszer útját egyengeti. Határozottan hangsúlyoznom kell, hogy csak az olvasmány anyaga változott, mely bizonyos közvetlenséget visz be a tanításba, de nem változott a methodus, ahogy a latin nyelvet a gyakorló-főgimnázium tanította, sem az a fontos cél, mely a kezdő latin-tanításban mindig uralkodott, hogy t. i. a grammatikai fogalmakhoz a fiúk önmunkásságuk által jussanak el. Ez világos beszéd, amit félreérteni nem lehet. A módszer maradt a régi induktiv módszer, melyet az utasítások ajánlanak". Az ókori nyelvek tanítása tehát nem beszélgetésen nyugszik, bár a nyelvtörvények megszilárdítása, begyakorlása végett ezt sem zárjuk ki néha, hanem a szöveg analízisén alapuló fordításon, mert csak ez eredményezheti azt a nagy szellemi hasznot, mely egyfelől az elme logikai gondolkodásának kialakításában áll, másfelől pedig az idegen nyelvek szerkezetébe való alaposabb betekintés mellett az anyanyelv tudatos bírására nézve is hatalmas tényező. Miben áll az a szellemi haszon, mely a szöveg elemzésével jár? A tanulónak megfeszített figyelmét, teljes éleselméjüségét követeli, kezdve a legegyszerűbb mondatokon és végezve Cicero hatalmas, művészi periódusain. Ugyancsak össze kell szednie minden kombináló, következtelő képességét, hogy a mondatban kifejezett gondolat minden kis izmát megértse s lassan tovább és tovább haladva, mindig beljebb hatolva hatalmába kerítse az egész komplekszumot. Minden egyes szót meg kell vizsgálnia, alakjukat, jelentésüket szigorúan meglatolni: egybetartozásuk felől dönteni, a sokjelentésü szók (pl. ratio, constituo, ago stb.) alkalmi értelmét megállapítani a környező szók, sőt talán az előbbi mondatok alapján. Az egyes esetek (pl. a puszta ablativusok) mondattani szerepét (ok, eszköz, idő, módhatározó) meghatározni, (ami a
