Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

I. Németh István. Irta Pongrácz József theol. akad. tanár

— 4 — apai figyelmeztetésekre és dorgálásokra, melyek a diákot annyira szerető ajkakról elhangzottak. Mint theológiai tanárt, 1884-ben köztartási felügyelővé választották, ezt a tisztét igen eredményesen töltötte be, rendbehozta az intézmény pénzügyeit, magát a konviktust korszerüleg fejlesztette, úgy hogy egyikévé fejlődött a legjobb ilynemű intézményeknek. 1889-ben kerületi levéltárnokká, 1891-ben kerületi tanácsbiróvá választották. 1892—1896-ig ő szerkesztette a Dunántúli Protestáns Lapot. A Revideált Biblia átdolgozásában tevékeny részt vett. 1894-ben gazdasági tanácselnökké választották, mint ilyen vezette a főiskola mostani épületének építését. 1896 óta egyházkerületi aljegyző volt 1903-ig, amikor kerületi főjegyzővé választotta a gyülekezetek bizalma. Saját tapasztalatból ismerve az egyházi közigazgatás minden fokát és részletét, az egyházkerület túlnyomó többsége püspökké választotta. Beiktatása 1914 március 31-én történt. Mint püspököt a komáromi egyház hivta meg lelkészének, itt munkálkodott egész a cseh megszállásig, amikor Ujkomáromba kényszerült átjönni. 1922-ben a balatonkenesei egyház meghívását fogadta el s itt lelkészkedett 1924 julius 28-án, Székesfehérvárott bekövetkezett haláláig. Ideiglenesen az ottani temetőben elhelyezett porrészei felett dr. Ravasz László dunamelléki püspök, akit Németh István iktatott be püspöki állásába — tartott gyászbeszédet, a sirnál Medgyasszay Vince esperes és Czeglédy Sándor főiskolai gondnok méltatták az elhunyt főpásztor érdemeit. Az elhunyt végső akaratához képest a rokoni kegyelet 1924 nov. 9-én holttestét átszállíttatta a megszállott Komáromban nyugvó felesége mellé. Azt hittük, még esztendők állnak rendelkezésére tervei megvalósítására. Isten másként rendelkezett. 1924 szeptemberben jubilálni akartuk őt tanári működése 50-ik és püspöksége 10-ik évfordulója alkalmából. Elnémult a földi ajkak éneke. A jubiláns elment, hogy hallja a mennyei karok Hallelujáját és és az ő hangja is belevegyült a Bárány dicséretébe. Németh István munkás volt a javából. Kicsiny diákságától kezdve egész élete végéig kitartó hűséggel végezte a rábizottakat. Theológus koromban és később tanárkodásom alatt hányszor találtam őt könyvei mellett, amint előadásaira készült. Érezte, hogy a tanári katedra megkívánja a szorgalmas tanulmányozást és püspöksége alatt irodájában alig volt el nem intézett ügyirat. Halála előtt néhány nappal pápai útjáról hazatérve is még fenn járt és intézte a hivatalos dolgokat, ahogy irta a gazdasági tanácselnökhöz: amig bírta . . . Állta a vártát. Szörnyű ítéletidőkben kellett kormányoznia. Kétségek, veszteségek, csalódások mardosták szivét. Ő nem csüggedt el. Hitt egyházunk, dunántúli egyházkerületünk hivatásában és tudta, hogy Aki a hivatást adta, Az majd erőt is fog adni a hivatás betöltésére. Bizott a magyar jövendőben, a magyar lélek és a régi Magyarország feltámadásában. Lélekben mindig komáromi lelkész volt, aminthogy de facto sohsem is mondott le erről az