Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1924

I. Németh István. Irta Pongrácz József theol. akad. tanár

— 5 — állásáról. Amikor évvégi záróbeszédeiben a magyar ifjú kötelességeiről beszélt, megszinesedett a nyelve, prófétai tüz ömlött el lényén és bennünket, fiatalokat is magával ragadott az ősz Főpásztor, aki fel akart hágni a Nébó hegyére, hogy meglássa az igéret földét. Dacos magyar volt, aki rendületlenül várt, mert hitt az igazság Istenében. Tanulékony volt. Ez Dunántúl egyik jellemző vonása. Ezt láttam sokszor nagy újjongással Antal Gáborban is. Ez volt meg nem közönséges mértékben Németh Istvánban is. Az életnek abban az időszakában, amikor a legtöbb ember már befejezte lelki fejlődését, benne megvolt a készség és képesség az új kor új kívánalmait meglátni és azokat kielégíteni. Akár belmisszióról, akár cserkészetről, akár a szemináriumi munkáról volt szó, ő megértette ezek jelentőségét és állása egész tekintélyét, szive minden melegségét e célok szolgálatába állította. A szeretet embere volt. És szeretete megnyilvánult mind a kis dolgokban, mind a jelentékenyekben. Hozzá hasonló udvariasságu emberrel kevéssel találkoztam még életemben. Volt benne valami a régiek patinás udvariasságából, figyelmességéből. Egy-egy levele a Tóth Ferencek korát juttatta eszembe. Tudta, hogy hálásnak lenni kötelesség és háláját ki is fejezte. Azt mondták róla, hogy kemény kritikus; de én emlékszem elismerések és dicséretek hosszú sorára, amelyekkel méltányolni igyekezett a közélet munkásainak fáradságát. A Bibliát ismerte és szerette. Negyven évi tanári működése alatt sok alkalma nyilt elmerülni az Ige értelmének kutatásába. Nagy alkalmakkor elhangzott püspöki beszédei mindenkit megragadtak bibliai zamatjukkal. Emberi bölcseség, hivságoskodó, cifra szavak helyett az Élet könyvéből merített legtöbbet és ezért volt mindig oly tartalmas és építő. Az Igére gondoltam, amikor megálltam szótlanul a székesfehérvári templomban elhelyezett ravatal mellett. Körülöttem minden komor fekete gyászba vonva. A koporsó körül az örökzöldek nagy felhívásként hatottak rám: felfelé, felfelé. A szószéknek csak alsó része volt bevonva. Éreztem, hogy ez az igazság: mi emberek sirhatunk, de az Ige örök lángja hatalmasan lobog. Isten eltemeti munkásait, de folytatja munkáját.