Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

— 8 — Nekünk nagyon kell szeretnünk ezt a verset! Mert ebben Petőfi már itt Pápán, a mi iskolánkban, mint szegény fiatal diák öntudatára jutott magasabbrendű géniuszának. Magasabb rendű géniusz csak az, aki az ideáloknak szenteli magát, azoknak él s ha kell, azokért hal meg. Aki csak szóval fogadkozik, esküdözik az ideáloknak, az persze nem igazi, magasabbrendű géniusz. De Petőfi minden szavát mindig beváltotta, még élete árán is. Amit ő ebben a pápai diákkori „Ideál" versében mondott, az nem volt pusztán szép költői frázis. Abból valóságos élet lett. Rövid, de dicső költői élet. És korai halál lett, de dicső, hősi halál. Az ideál valóban intett Petőfinek és felragadta őt magához varázserővel. S ő valóban összeforrott az ideál fényének szépségével. Ne zavarjon bennünket, ha az esztétikusok Petőfinek diákkori ideálista verseire azt mondják, hogy azok Schiller hatása alatt keletkeztek. Ám legyen úgy. Én nagyrabecsülöm Schiller költői ideálizmusát is; de azt tudom, hogy ő, bár a versek szerkezetében tökéletesebb volt, mint a fiatal pápai diák, akire hatott, olyan kilörö hévvel és erővel mégsem énekelt, mint ez. Az se tévesszen meg senkit, hogy maga Petőfi a pápai képzőtársulathoz a Pesti Divatlap útján intézett gúnyos köszönetében a „Tavasz"-ba felvett pápai verseit gyermekes rossz versekül szólja le. Ez csak olyan, mint amikor a szülő a maga fésületlen gyermekét csúnyának, rossznak mondja; de azért nagyon megharagudnék, ha mások mernék ugyanezt mondani az ő szép és jó kis fésületlenéről. Petőfi, aki két-három évvel előbb irta a „Tavasziban megjelent verseit, mintsem azok az ő előzetes tudta nélkül kiadattak, közben hamarosan elismert nagy költői rangra emelkedett. Már Vörösmarty, Bajza s jóformán minden pesti irodalmi kiválóság csodálattal s nagy várakozással figyelt rá. Nem csoda, ha benne diákkori verseinek váratlan felbukkanása a nagy nyilvánosság elé, azt az aggodalmat keltette, hogy azok tökéletlensége árthat az ő hírnevének. Minthogy pedig ő csak a legjellemesebb s legromlatlanabb szivü férfiú volt, de nem egyúttal a legjobb modorú is, hirtelenében „nagyot ütött botjával" a saját pápai verseire. Ma már ez nem baj, csak irodalomtörténeti érdekesség. Azt az igazságot pedig, hogy Petőfi már pápai diákul rátette lábát magas költőkirályi trónjának első lépcsőfokára, annál kevésbbé ingathatja meg, mert hiszen ő maga is pápai * Borozó" versének nyomtatásban megjelenésétől számította költői pályáját. Hát nincs-e oka Pápának, ennek a főiskolának, e főiskola minden professzorának és diákjának Petőfivel büszkélkedni? Bizony, az én boldogult apám, aki itt diáktársa, bámulója s nyilvánosságra törekvésében buzdítója és támogatója is volt Petőfinek, haláláig büszke volt rá. Engem is arra tanított, mikor ide adott kisdiáknak, hogy büszke lehetek rá, ha abba az iskolába járhatok, melynek egykor Petőfi is diákja volt. Itt, a Bocsor-háznál három esztendeig szintén mindig ugyanezt hallottam. Belém is rögződött, vérré vált bennem kiirthatatlanúl. Megvallom, hogy az én Írószobám falán, szemben Petőfi arcképével, a