Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

- 9 pápai képzőtársulattól nyert tagsági oklevelem függ berámázva. Egyéb kitüntető irodalmi diplomáimat tisztelettel fiókomban tartom; de a pápai diákságom bizonyságával, éppen szemben Petőfivel, nyilvánosan büszkélkedem. Néha aztán elképzelem, hogy a Petőfi-kép tekintete a pápai diákdiplomára néz. S ebből a képzelgésemből, a gondolatkapcsolódások során, mindig eljutok ahoz a kérdéshez: vájjon Petőfi pápai diáksága pusztán véletlenség volt-e» melynek e nagy géniusz dicsőségében semmi része, avagy az isteni gondviselés eleveelrendelése, hogy ezt a nagy géniuszt a dicsőségéhez elvivő legalkalmasabb útra terelje ? Nehéz e kérdésre felelni, míg nem tisztázzuk azt az általános kérdést, hogy az Isten-adta nagy géniuszok teljesen függetlenek-e a földi sorstól, melybe kerülnek. Bizonyos-e, hogy minden körülmények közt és minden körülmények ellenére is, a maguk benső őserőinél fogva, egyaránt és egyenlő módon, okvetlenül érvényesülniük kell? Erre a kérdésre már könnyű felelni. A felelet pedig határozott „nem !" Mert nincs, aki ne tudná, hogy e véges, küzdelmes földi világon több a rügy, mint a bimbó; a bimbó több, mint a virág; a virág több, mint a gyümölcs — és: „sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak". Ez a kétséget nem tűrő, örök törvényszerűség egyenesen ránk kényszeríti a hitet, hogy a választottaknak, vagyis a velük született géniuszuk teljességével dicsőén érvényesülőknek nemcsak tehetségük, hanem e tehetség megóvására és kifejlesztésére legalkalmasabb sorsuk is eleve el van rendelve. Ha még oly küzdelmes, keserves is valamely sors, de elviszi a nagy géniuszt a hozzá méltó legnagyobb dicsőséghez, akkor az a sors istenien tökéletes. Abban mindennek úgy kellett történnie, amint történt, mert ha bármi máskép történik vala, már hiányzanék valami a tökéletességéből. Ám képzeljük el, hogy a korán rokkant „sárga pitykés, zöld hajtókás közlegény", a tizennyolcesztendős Petőfi nem kerül vala Pápára. Mi marad ki akkor az életéből? Számítsuk fel. Petőfit sohasem leheli körül ennek az ősi, tősgyökeres, de mégis nyugati magyar városnak atmoszférája, melyben a faji és nemzeti áramlatok az európai művelődés áramlataival egyesülnek. Petőfi soha nem lép be a pápai ókollégiumba, a nemes magyar humanisták puritánul egyszerű, de gazdag szellemi kincseket osztó iskolájába. Soha nem ismer meg olyan tipusú professzorokat, mint Bocsor István, Tarczy Lajos és más hasonlók, akik amellett, hogy nagy tudósok, szabadságszerető erős magyarok s megszemélyesítői annak az egyetlen igaz demokráciának, mely az erkölcsi és értelmi kiválóságot joggal emeli a születés, rang és vagyon kiváltságai fölé. És sohasem ismeri meg Petőfi diáktársakul Jókai Móricot, Kerkapoly Károlyt, Kolmár Józsefet, Kozma Sándort és a többieket, akik éppen akkortájt alapított képzőtársulatuk szerény körében szinte ugyanolyan lelkesedéssel lendültek neki a magyar irodalom kultuszának, mint egykor a nemes testőrök Mária Terézia fényes udvarában. Szóval, minden kimarad Petőfi életéből, még pedig annak legfogéko-