Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922
I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró
„Ti, fönt a menny kék tengerében Mosolygva fürdő csillagok, Trónjához a szent végezetnek Olyan közel kik állatok, Melyik ragyog reményt szivembe, Melyik ragyog közületek? .. Valahányszor a csillagos égboltozatra nézek, ezek a verssorok mindig felcsöngnek a sziveinben. Holott száz, talán ezer egyéb verset is olvastam már a csillagokról, mert hiszen ősi és örök emberi, minden nemzetek, minden világtájak költőitől újra, meg újra kifejezett nagy érzés az, mely misztikus kapcsolatot sejt a ragyogó csillagok és a homályos emberi sors között — és mégis mindig csak éppen ezek a Petőfi-sorok zendülnek meg bennem önkéntelenül és legelőször a csillagos égre tekintés első, ünnepélyes pillanatában. Ennek csak egyik oka az, hogy én magyar vagyok; másik oka bizonyára az, hogy ezekben a Petőfi-sorokban csakugyan ellenállhatatlan varázs van. Az „Ideál" cimü vers pedig, noha túláradoz benne az ifjú költőnek tengernyi érzelemtől feszülő szive és képzelete, akárhol vetjük is figyelmünket zengő szavainak bőségesen zuhogó sodrába, mindenütt magával ragad bennünket. Gyakorlottabb költőmüvész ezt a verset rövidebben, egységesebbé komponálta volna. Nekem mégis így tetszik jobban: őszintén, fiatalon, komponálatlanúl. A kritikusok azt szokták az ilyen vers hibájául felróni, hogy a részei jobbak, mint az egész. Én azonban annyiszor vagyok hálás az ilyen versért, ahány szép részlete van. És Petőfi pápai „Ideál" versének csupa szép részlete van. Csak egy-kettőt hadd idézzek 1 „Messze, messze szállnak érzeményim innen, Óh, a puszta föld 1 ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló ajakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám ? Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön Isten szép alakkal rózsafényben áll. Mely után epedve küzd a hév indulat, Mely után e szívnek lobogása gyúlad Ott az ideál 1" Ezután a költő még hat, szebbnél szebb strófában az ideálhoz szól, aki voltaképen az idealizmus, a magasztos világfelfogás szimbóluma. Az utolsó strófa, mely szinte Petőfi egész rövid, dicsőséges életének programmja, így zeng: „Vagy ha zárva tőled e világ határa, Óh, ha karjaimba jönnöd nem szabad, Ints, ragadj fel hozzád varázsló erővel, Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével ! — Nélküled, hajh I élnem kín és kárhozat."