Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1916

I. Őfelsége I. Ferencz József emlékezete. Irta Faragó János

A hazaszeretet fejlesztette ki bennünk az ősök honához való nagy ragaszkodást, melyet más népnél hiába keresünk; a koronás király iránt való hűség pedig a történelem folyamán ismételten megóvott bennünket attól, hogy csábító Ígéretekre hallgatva, kockáztassuk nemzeti létünket. Más nép lelkében is csodálatos erővel él és munkálkodik a hazaszeretet; de a mi lelkünkben szinte ösztönszerű erővé lett, mert nekünk nem az a haza, mint a legtöbb népnek: föld, mely kenyeret és lakóhelyet ád fiainak; nekünk a haza szent örökség, melyet apáink vére öntözött. A király iránt való hűség sem kizárólagos tulajdonunk, megvan ez más népnél is; de mivelünk szinte velünk születik, mert nekünk nem az a király, ami más népnek: nagyhatalmú úr, akinek komorságától milliók reszketnek s akinek mosolyát százezrek lesik; nekünk a király az, ami az édes apa a gyermeknek, hiszen azt a koronát viseli, melyet őseink szentnek neveztek. Szentnek nevezték őseink a koronát, nem eredetét tekintve, hanem azért, mert előttünk a két legszentebb dolognak a gondolatát fűzték hozzá: „Gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnekS a koronázás tényével a koronához fűződő gondolatokat is átruházták a királyra, mert a koronát a királytól s a királyt a koronától sohasem tudták elválasztani. A kettő eggyé forrt szivükben. Ennek a két nagy érzésnek: a hazaszeretetnek s a koronás király iránt való hűségnek a hatása alatt áll ma minden ember a három bérc és négy folyó hónán, mikor királyunkat temetjük s siratjuk nem a hizelkedés alázatosságával, mellyel a szolga szokta siratni elhunyt urát, hanem azzal a mélységes fájdalommal, mellyel a gyermek siratja édes apját s azzal a magasztos érzelemmel, mellyel a magyar szokta siratni királyát, ha az törekvéseit megértette.