Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1915
II. Izrael Mózes előtti vallásának nyomai. Irta Czeglédy Sándor
- 19 — egy árnyalattal eltérő feltevése, mely szerint a pátriárkák történeteinek focélzata az, hogy kimutassák, miszerint azok a kultuszi helyek, amelyeket a beköltöző izraeliták a kanaánitáktól átvettek s amelyek ennek következtében Baálszentélyekből Jahvehszentélyekké lettek, már eredetileg is Jahvehszentélyek voltak s a maguk eredetét az izraelita nép idealizált alakjainak, a pátriárkáknak köszönhették. 1 2 Stade ez alapon jogosult eljárásnak gondolja, hogy Izrael történetének megírását a Kanaánba való beköltözéssel kezdje meg. A Jahvehkultusz Izrael Mózes előtti vallási állapotaival semminő kapcsolatban sincs. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Mózes a Jahveh-vallást voltaképpen a Káintól származó kénitáktól vette, bár azt náluk még nagyon fejletlen alakban találta. Mózes vallása teljesen új dolog volt s ő e vallást minden történeti közvetítés nélkül vitte át Izraelra. Ezért vallásalapító ő. Egyébként csak reformátor, vagy restaurátor címére tarthatna számot. Hogy e történeti kép több ponton hibás, az nyilvánvaló. Az újonnan keletkezett jahvismus nem igen magyarázza meg Izraelnek a Kanaán elfoglalásánál mutatkozott nagy erkölcsi erejét. A nép úgy hitt Jahvehban, mint aki az atyák Istene volt. Izrael roppant hódító erejét, amellyel egy kulturális tekintetben nála sokkal magasabban álló népet lába alá tudott gyűrni, csak nagy múltjával, nagy történelmi alakjaihoz kapcsolódó hitével, már Mózes előtt is megvolt hatalmas, összetartó tradícióival lehet megmagyarázni. Bár az igazság minden jellemző vonását e magyarázási módtól sem lehet elvitatni, kétségtelennek látszik, hogy e magyarázat a genealógiai schematizálással kapcsolatban sem képes bebizonyítani, hogy a pátriárkák alakjaiban csak képzeletbeli és nem történeti személyiségekkel van dolgunk. A pátriárkatörténetek lényeges vonásai ellen e rendszerből sem hozhatók fel bizonyságok. A pátriárkák nem degradált istenalakok, nem szentélyalapító törzsek, hanem tényleg létezett történeti egyéniségek voltak. Ez az állítás nem jelenti azt, hogy történeteik a tradicionális magyarázási mód szerint azon nyersen történeti forrásokul használhatók fel. Most nincs alkalom arra, hogy az így megrajzolt történelem belső ellenmondásaira rámutassak és kifejezzem, hogy a tradicionális értékelést mért tartom a felsoroltaknál még kevésbbé helytállónak; de egészen bizonyosnak látszik előttem, hogy a helyes magyarázat az előbbi rendszerek igaz vonásainak felhasználásával, a megfelelő kor- és vallástörténeti kutatások végrehajtásával mégis ebbe az irányba vezet. A legújabb kutatások nem egy esetben vetettek világot a pátriárkái történetekben rejlő történeti igazságra. De hagyjuk ezt figyelmen kivül s fogadjuk el, hogy a pátriárkák alakjaira sok esetben astralis-mythosok vonásai vitettek át, hogy közülök több, főképpen a kevésbbé jelentős alakok nem történeti egyének, hanem egy-egy törzs heros eponymosai s a maguk körülményeivel voltaképpen csak egy-egy törzs életkörülményeit tárják fel előttünk, fogadjuk el, hogy e történetekben néha évszázadokkal későbbi vallási és történeti viszonyok revelálódnak előttünk, hogy e történetek szerzői előtt az a latens cél is lebegett, hogy a kanaánita szenthelyek őseredeti jahvistikus jellegét iga2*
