Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 69 — kozni, nein illesztjük be az idill vázolandó fejlődéstörténetébe, hanem mintegy függelékül, az elmélet után fogjuk azt adni, egyes kiválóbb termékeire azonban, mivel azok úgyis általánosan ismeretesek, előbb is hivatkozni fogunk. a) Az idill a görög- s római irodalmakban. Theokritosnak még a görög irodalomban akadt két utánzója Bion és Moschos személyében, azonban egyik sem örökölte közülök a mester talentumát. Bászel, aki említett müvében Theokritos klasszikai irodalmi utódjairól is megemlékezik, azt mondja Bionról, hogy „benne senki sem találhatná elődjének egészséges, üde reálizmusát — s hogy az ő költészete nem volt egyéb, minUaz első lépés a teljes és üde idill sorvadására."

1 Az idilli érzelem nála nem a theokritosi „elemi, őseredeti szenvedély", hanem bizonyos mértékben megfinomított, modern értelemben idilli. Az ő korában az emberiség a műveltség utján már tovább haladt, a természetben már eszményt kezd látni s így az idill nála a naiv és szentimentális elem élesebb konfliktusát mutatja, mint nagynevű elődjénél, mert az egyszerű emberek életének ábrázolását ő is megtartja. Bion idillköltészete még arról is nevezetes, hogy vele, általa bizonyos retorikai elem jut az idillbe, amely a poétikai elemet nemsokára elnyomja. Kortársa: Moschos különösen a festői leírásban válik ki, amelynek elemeire már Theokritosnál is találhatni. Néhány idilljében a természet szépségének ecsetelése oly annyira túlnyomó, hogy a cselekvény haladását gátolja. Az idilli érzelem nála is túlfinoinúit, a naiv tárgyhoz nála is szentimentális érzelem párosúl s a retorikai elem nála is belevegyül az idill alkatrészei közé. Általában a Bion s Moschos idilljeit úgy tekinthetjük, mint amelyek előkészítik azt a talajt, amelyből Vergilius idilljei fakadtak s azt a kort, amelyben az ő idilljei virágzottak. A római irodalomban Vergilius volt Theokritos legkiválóbb képviselője. Összesen tíz idillt irt

A amelyeknek értéke azonban nem közelíti meg Theokritos idilljeinek értékét. Nem akarjuk ezzel Vergilius tehetségét kicsinyelni; ha ő is oly szerencsés viszonyok között él, mint Theokritos, az idill eszményét bizonyára ő is megközelítette volna. Vergilius azonban már egészen müveit korban él s az ő idilljeinek értékét a naiv és szentimentális elem éles kontrasztja szállítja alá, amaz ellentét, amely a tárgy s a hozzá fűzött érzelem között fenáll. A naiv tárgyat Vergilius is megtartja, azonban ez nála is kora műveltségének érzelmével, hangulatával párosúl; de ennek is megvan a maga oka. Vergilius ugyanis idilljeivel kora előkelőinek pártfogását igyekezte megnyerni, azoknak költött a szegény poéta, tehát azok művelt ízléséhez is kellett alkalmazkodnia, ha célt akart érni. Vergilius korának társadalma pedig „a költőtől tanulmányt és tudós izlést várt — úgymond Csengeri — nem bundaszagú természetes1 L. Bászel: id. mü 263 1.