Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908
III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár
— 70 — séget", 1 s így nem csoda, ha az ő pásztorai másként éreznek, beszélnek s cselekednek mint az igazi pásztorok; ha bábok lesznek belőlük, akik „ha lehetne, parókát vagy rizsport is használnának, csakhogy szalonképesebbek legyenek" — folytatja tovább Csengeri. Ennélfogva az ő kezei között az idill elveszti üdeségét, természetességét, naivságát; elhagyja amaz egyszerű kört, amely pedig legmegfelelőbb neki s a művelt társadalom előkelőinek rétegébe vándorol át, bár az egyszerű mez, köntös megmarad. így a naiv tárgyhoz szentimentális érzelem járul, s ez az oka Vergilius idilljei tökéletlenségének. S midőn Vergilius külsőleg megtartja az idill ama formáját, amelyet Theokritos megalapított volt, anyagát azonban kora művelt társadalmának életéből meríti, az idillnek egy sajátos, nem a legszerencsésebb nemét teremti meg: az allegoriait, amely a későbbi idillköltők előtt sokkal kedvesebb volt, nfint a nagy görög idilljei, sokkal inkább követték azt, mint emezt. Már Theokritos idilljeiben is találunk egyéni vonatkozásokat, Simichidas a 7. idillben maga Theokritos, Vergilius idilljei pedig tömve vannak vele; nála minden mást jelent, mint aminek első tekintetre látszik. A pásztorok képében legtöbbször ő maga, a szorongatott költő beszél s igyekszik pártfogót szerezni magának s emiatt képezi nem egy idilljének tárgyát kizárólag a hatalmasok magasztalása. Mindenben Theokritost veszi mintául s mégis beláthatatlan távolságban marad mögötte tökéletesség dolgában, mert az érzelem, amely idilljeinek karakterét teszi, teljesen tökéletlen. Feltűnő a Theokritostól való függése, önállótlansága vele szemben; néhol egyenesen fordítja, másutt meg ennek több idillje alapján alkot egy újat. Bászel Theokritos-tanulmánya végén öt oldalon sorolja fel — csupán számokban fejezve ki — azokat a helyeket Theokritos idilljeiből, amelyeket Vergilius utánzott. Ezeket tudva, igazán nem sok marad, amit Vergilius idilljeiben sajátjának mondhatunk; egyedül a nyelv az, amely igazán kiváló, remek, költői s amely miatt gyakran színpadon is szavalták. Vergilius idilltörténeti jelentősége tehát abban összegezhető, hogy ő az idill egyik nemének — Csengeri méltán nevezi „korcs"-nak —: az allegoriainak megteremtője. Az idilli érzelem azonban nála nem nyer megfelelő kifejezést s bár nyelve remek, ez által azonban még nem lesz az idill mesteri művelőjévé. Vergilius után ugyanaz a sors vár az idillre a klasszikai irodalomban, mint a modern idillre a kiválóbb modern idillköltők letűnte után: elaprózódik, mint rész, mint idilli elem beolvad más műfajokba s azoknak kedves részeit képezi. Önálló nagy idillköltők nincsenek ezután; egy-két jelentéktelen akad, akikről alább meg fogunk emlékezni. így Vergilius után különösen Horatius költeményeiben találunk idilli elemeket, amelyek leginkább a természet után való vágyat példázzák, vagy gyönyörű természetleirásokban nyilvánulnak. „Beatus ille" kezdetű költeménye egyike azoknak, amelyek legtöbb idilli elemet 1 L. Egyetemes irodalomtörténet. Szerkeszti Heinrich Gusztáv. Budapest, 1905. II. kötet, 59. 1.
