Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1902
I. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés Csizmadia Lajostól
— 20 — a legmélyebb tisztelettel beszélt róla. A gyermekek boldogok voltak, ha kezét fejökre tette és gondosan sziveikbe rejtették a szavakat, miket hozzájuk intézett. Temetések és minden más családi ünnepélyek alkalmával megjelenését kérve-kérték a más felekezetbeliek is. Mi, akik vele együtt müködtünk, tapasztaltuk, hogy már puszta jelenléte is ellenállhatatlan demonstrálása a keresztyén vallásnak és erőssége minden jó ügynek. De ezt a befolyást nem ragyogó tehetségével, nem is nagy dolgok véghezvitelével vagy épen fékezhetlen ambicióval érte el, mert hiszen rendkivül szerény volt s talán felét sem vallotta volna be azon jótetteknek, amiket véghezvitt. A titok nyitja ez: negyven évig élt mocsoktalan életet abban a kis városban, ahol mindenki kegyes, istenes embernek ismerte. Szives volt engem is barátságával megtisztelni és példája bennem ezt a két meggyőződést támasztotta: hogy néha-néha megmérhetetlen előny egy egész életet tölteni egyetlen gyülekezetben és hogy a jóság a legelső kvalifikáció, mely a lelkészi hivatalra képesít." Az igehirdető, mint Isten embere, kötelezve van elküldöje iránt a jó ügy érdekében gondosan ügyelni arra, hogy élete és tanítása lehető teljes összhangban legyenek. Hogy a vallásos ismeret ne csak mintegy raktározva legyen az elméjében, hanem a lelkében és szivében élő erő, irányító hatalom is legyen. Mert mindvégig igaz marad a rég fölfedezett igazság: „vita clerici est evangelium populi". A lelkészi hivatalok szervezésének és felállításának nincs és nem is lehet más célja, minthogy az igehirdető gyülekezete tagjainak az evangéliomszerü élet folytatására példát mutatva: azokkal megkedveltesse a keresztyéni életet. De ebből azután nemcsak az következik, hogy saját magára gondosan ügyeljen, hanem, hogy a rábízott nyájra is. Ne elégedjék meg a szószéki működéssel, hanem azon kivül is intsen, buzdítson, serkentsen. Mint érző ember, vegye ki híven a maga részét a mentő és megtartó munkából. A bün ellen való harcban, a lelki és testi nyomorúságok enyhítését célzó törekvésekben legyen vezér, aki szervez, irányít és lelkesít. Az igehirdetői vagy ha úgy tetszik, a lelkészi hivatal eszméjéből levont eme végső konzekvenciát nálunk ma még sokan, mint esetlen pietizmust, csupán a gúny és csúfolódás céltáblája gyanánt veszik figyelembe. Pedig helyesebben tennék, ha megfontolnák, hogy a keresztyénségen belől való irányzatok között a legjobb és legáldá-