Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1902

I. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés Csizmadia Lajostól

— 14 — sok derék szolgája érzett, tapasztalt olyan félét, mintha az „Úrnak szava mindenkor csufolásokra" lett volna. S vele együtt feltették magukban: „Soha arról meg nem emlékezem, soha az ö nevében nem szólok" — de vele együtt tapasztalták azt is, hogy szivökben „az Úrnak igéje olyan volt, mint a csontjaikba rekesztett égő tüz és azt hordozván elfáradtak". (Jer. 20 : 9.) Igen, mert hiába való az embernek ellenkezése, mindenkor az Űr marad a győztes. Elhallgattat minden kifogást, legyőz minden ellenkezést, elcsitít minden lázongást. A kiválasztott kénytelen magát megadni. E folyton ismétlődő küzdelemben az evangéliomnak legyőzött szolgája kénytelen Pállal igy szólni: „Jaj pedig nekem, ha az evangéliomot nem prédikálom". (I. Kor. 9 : 16.) íme, ez a lelki harc, ez a küzdelem a legerősebb bizonyítéka az elhivás valódiságának. így világosodik meg előttünk Pál apostolnak egy figyelemreméltó nyilatkozata: „Mi módon prédikálnak pedig, ha nem küldetnek". (Róm. 10:15.) Itt értjük meg az e nyilatkozatban rejlő mély igazságot, hogy a prédikálásra egy különös megbízatás, különös kegyajándék, a yáoia^a jtQO(prp:síag kívántatik. Hiszen az igehirdetés tényleg ama dolgok közé tartozik, amelyek az ember elméjében önmaguktól soha meg nem fordulnak. Miként a megtérést, az újjászületést nem maga az ember hajtja önmagán végre, — mert a testi ember ezekre nem is gondol, nem is tud rájuk gondolni — hanem Isten bizonyos természet fölötti, szellemi elv által, per modum actus primi viszi keresztül. így a prédikálás eszméje sem önmagától támadt bennünk, hanem Isten kelti azt föl. És mi, akik a keresztyén theismus álláspontján vagyunk, örömmel valljuk meg ama hitünket, ama meggyőződésünket, hogy az örökkévaló Lélek tud is, akar is hatni ily irányban a gyarló emberi lélekre. Az e ponthoz tartozó fejtegetésünkhöz, — ép ez elhangzottak után —talán fölösleges is hozzá fűznöm, külön kiemelnem, hogy felfogásunk szerint a szószéknek benső elhivás nélkül való elfoglalása gonosz bitorlás, mellyel az illető nemcsak önmaga, hanem Isten ellen is vétkezik. Aki hivatás nélkül lép bármely pályára, rendszerint szerencsétlenné teszi önmagát: egész életén keresztül egy eltévesztett életcél, elhibázott pálya töviseit és gyötrelmeit hordozván magában. Itt még tetézi vétkét azzal is, hogy Istent meghazudtolja, olyannal kérkedvén, amivel nem bir, amit Isten nem bizott reá.