Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1902

I. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés Csizmadia Lajostól

- 13 — nevében. Mely ösztön magyarázatául mást felhozni nem tud, mint a zsoltáriró eme szavait: „Hittem, azért szólottam". (Zsolt. 116:1.0.) De hát valőság-e az elhivásnak, a küldetésnek ez az érzete? Vájjon nem képzelödés-szülte csalódással van-e itt dolgunk, mint sokan állítják? A kérdésbe hozott pszichológiai jelenség oly nagyfontosságú a hozzája füzödö érdekeknél fogva, hogy nem térhetünk ki a kérdés elöl. És mindenesetre megérdemelné e tárgy, hogy minden oldalról és tüzetesen megvizsgáljuk. De legyen elég itt csak rámutatnunk arra, hogy amint nyomozzuk, vizsgáljuk ezt az érdekes lélektani jelenséget: valódisága, tényleg létezése mellett maga nyújtja a legerősebb bizonyítékot. Ám mindazon egyének, akikről a történelem, mint az igehirdetés terén legerőteljesebben működökről, megemlékezik, valósággal mind nagy belső harc után engedtek az elhivásnak. Minél lelkiismeretesebbek voltak, minél jobban fel tudták fogni küldetésük nagy horderejét, minél nagyobb dolog végzésére küldettek el: annál erösebben vonakodtak, ellenkeztek. Ha az isten embereinek munkálódásuk eredményeit nézzük, szinte csodálkozás fog el bennünket, hogy azok kezdetben mennyi ürügyet, kifogást keresnek, csakhogy küldetésüktől megszabaduljanak, csakhogy a reájuk bizott feladatot lerázhassák magukról. Gyengeségükre, tehetetlenségükre, a beszéd művészetében való járatlanságukra hivatkozva, valóságos harcot vivnak Istennel. Sokszor ugy tetszik, mintha sikertelenül biztatná őket: „ne félj, én veled vagyok" — „elég neked az én kegyelmem". A legnagyobbak Mózes, Esaiás, Jeremiás, Pál — mind vonakodtak felvenni az „Urnák terhét". Vagy az ujabb időkből idézzük Kálvinunkat, aki az előbbiekhez hasonlóan csendben, nyugalomban félre vonultán szerette volna tölteni életét: küldetése elöl szintén futott, menekült. De nemcsak pályájuk kezdetén, hanem később is — látva munkájuk eredménytelenségét — ellenkeztek Istennel. Időnként lázongtak, felhagyni akarván a céltalannak, sikertelennek látszó munkával. Ismerjük Mózes történetét, tudjuk nagy lelke mennyit vergődött, gyötrődött. Talán nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Mózes, ez a rendkívüli ember, néha-néha mintegy megbánta, miszerint az Úr parancsának engedett. Esaiás keserű panaszszal — s vele együtt ki tudja, hány hü lelkipásztor — mondotta el: „kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak". Ugy vélem, nemcsak Jeremiás, de vele együtt Istennek