Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XIV germán népek között szerte ismert volt. Á monda teljesen feldolgozva azonban csupán a X. századból való Walthariusban található meg. A Waltharius manu fortis a szt.-galleni kolostor irodalmi műhelyéből került ki. Abból a kolostorból, mely a német kulturának a helvét Alpesek tövében sok évszázadon át egyik középpontja volt. Az Ottók kora, melyben a németség a klasszikus ókor csodálatába merült és szellemi termékei tanulmányozásának élt, megkövetelte, hogy a nyelv, melyen az irodalom megszólal, latin legyen. De a szt.-galleni kolostor házi krónikája bizonysága annak, hogy bár a nyelv latin volt, az érzés, mely a műveket létrehozta, német volt. „Itt, a szabad művészeteknek hódoló szerzetesek körében jött létre a Walterdal: Waltharii poésis. Valóban merész kísérlet volt az Aeneissel versenyezni: de sikerült!"*) * IV. Ekkehard, a szt.-galleni kolostor krónikása Casus Sancti Galli című művében három korábban élt, Ekkehard nevű szerzetestársa közül különösen I. Ekkehardot emeli ki. Ez az I. Ekkehard, ki előkelő nemesi családból származott — a Thür völgyében levő Jonswill volt birtokuk — a Casus tanúsága szerint 953-ban a kolostor dékáni tisztét viselte. Egy római zarándok útja alkalmával a pápa rendkívüli tisztelettel fogadta nagy híre és elismert tudományossága miatt, midőn ott megbetegedett, személyesen kereste föl s végül a kolostornak szánt emléktárgyakkal gazdagon megrakva bocsátotta haza. A szt.-galleni apát, Kraloh erejét fogyni érezvén, a kolostor kormányzását reá bízta és utódjául is őt szemelte ki. E tisztet azonban Ekkehard soha nem viselhette, mert egy alkalommal lováról lebukott, és kitörte a lábát. Meggyógyult ugyan, de sánta maradt s ezért nem volt hajlandó az apáti állást elfoglalni. 973. január 14-kén halt meg. A gyász halála miatt őszinte és nagy volt. Midőn a szt. Mihály kápolnájába örök nyugalomra vitték, sírva állt koporsója melllett hivatalbeli utóda, Immo és keservesen siránkozott: „Vide, Domine, et considera, quam vindemiaveris ita ! — Tekints le, uram és lássad, minő férfiút takarítottál most be!" Erről az Ekkehardról odább így ír a krónika: „Még tanuló korában irta meg tanítója részére metrice, vagyis latin hexameterekben gyakorlatképen — dictamen magistro — kissé gyámoltalanul, mert ha viseletére nem is, de gondolkodásmódjára még gyermek volt, az erőskarú Walter történetét, melyet mi Aribo érsek parancsára tudásunk és tehetségünk szerint átjavítottunk. Mert a nyelv durvasága és a velünk született kiejtési mód miatt nem lehetséges, hogy a német ember egykönnyen latinná legyen. Azért egészen helytelenül oktatják arra az ügyetlen tanítók az ifjakat: Vigyázzatok, hogy miként beszéltek legfolyékonyabban németül és azután ugyanazon sorrendben fordítsátok le a szókat latinra! — Ez a tévedés tántorította meg Ekkehardot ifjúkori műve megírásában; később már nem, amint azt a Károly királyról szóló énekből, Mole ut vincendi és Ipse quoque opponam c. költeményeiből láthatjuk." Eddig a krónika, melynek hiteles tanúsága szerint minden kétségen felül *) Scheffel-Holder: Waltharius, 112. 1.