Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XV áll, liogy a Waltharius manu fortis szerzője I. Ekkehard. Hogy magát a tárgyat honnan vette: vájjon a németség körében közszájon forgó monda avagy irott szöveg, esetleg egy alliterációs népköltemény, vagy pedig talán latin prózai szöveg szolgált-e csupáu alapul hőskölteménye megírásához, máig eldöntetlen kérdés.*) Ekkehard az anyagot tanítójától megkapta még pedig, hogy a klasszikus verselés gyakorlása céljából latin hexameterekbe öntse. Műve minden költői szépsége ellenére, nyelv, vagyis latinság szempontjából sok kifogás alá esett,**) azért csiszolták és javították többen, így a krónikairó IV. Ekkehard is. Míg azonban IV. Ekkehard csupán az átdolgozó szerepére vállalkozik s nem igényli a szerzőség dicsőségét, addig egy Geraldus nevű ugyancsak benedekrendű szerzetes „poésis Geraldi de Gualthario" feliratú költeményével***) látszólag a szerzó'ség babérját ragadja el a költőtől. E költeményben ugyanis Geraldus Walthariusát Erchanbaldus püspöknek ajánlja fel. Hogy eggyeztethető össze már most ez ajánlás a Casus tudósításával ? E kérdés sokat foglalkoztatta a német filológusokat. Maga Grimm Jakab sem meri biztosan eldönteni a szerzőség kérdését. San-Marté, ki a művet hexameterekben fordította németre, Bacmeister, Linnig, Geyder és Simrock, kik nibelungi sorokban költötték vissza az eposzt, nem teszik a költemény élére I. Ekkehardnak nevét s így a Walterdal, mint „Eine altdeutsche Heldensage des 10-teu Jahrhunderts" vagy „Heldengedicht aus dem Lateinischen des 10-teu Jahrhunderts" stb. szerepel a költő uevéuek elhallgatásával. Scheffel József Viktoré az érdem, hogy a szerzőség kérdését végleg eldöntötte és I. Ekkehardnak visszaadta megtépett babérját. Bizonyítása a Casus Sancti Galli e helyén alapul: „Scripsit et in scholis metrice magistro vitám Waltharii manu fortis." Ez a magister Geraldus volt, I. Ekkehardnak csak pár évvel idősebb kortársa, akit a krónika Ekkeharddal és Notker orvossal a kolostor erős oszlopának nevez s aki „erat ab adulescentia usque ad senilem vitae finem semper scholarum magister." Scheffel szemünk elé állítja a mesternek viszonyát a tanulóhoz a latin verselési művészet tanulásában. Ha a tanító már megbízott a növendék verselési képességében, akkor témát diktált neki, akár a bibliából, akár a szentek életéből vagy a görög és római klasszikusokból, akár a retorika, dialektika, csillagászat vagy a Benedek-rend szabályai köréből. Ezt a tanuló versbe gyúrta át s a legközelebbi órán javítás céljából benyújtotta. Ez volt a „debituin diei *) Möllenhoff véleményét, ki egy alliterációs költeményben keresi Ekkehard forrását ujabban Koegel próbálta megcáfolni (1. erről Egyetemes Pb. Közlöny 1898. II. Heinrich G.: Waltharius fordítások.) * *) A leggyakrabban szokták idézni a következő kifejezéseket : pulcherrima gemma parentum — das schönste Kleinod der Eltern, vix erupit eras — kaum brach der morgende Tag an, laudabilis heros — der lobeliche Recke, quia talia vixi — weil ich solches erlebte, Ilunos, inquit, habemus — da haben wir die Hunnen, mint amelyek elárulhatják a költő német anyanyelvét. ***) Geraldus költeménye az eposz 10 kézirata közül a briisseli, párisi és trieri kéziratok élén van meg.