Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

BEVEZETÉS.*) Azok közül a mondák közül, melyek a népvándorlás korának legnagyobb alakjáról, Attila hűn királyról különböző' népek között fönnmaradtak, a húu király személye iránti tisztelet, a nagyságának való föltétlen hódolás tekintetében a magyar és germán mondák állanak közeli rokonságban egymással. Mert míg a román mondák kegyetlen zsarnoknak, isten ostorának tekintik Attilát, akit csak a római egyház tekintélye gátol meg egyszer-egyszer pusztító munkájában, addig a magyar és germán mondák a hatalmas, bölcs és kegyes király típusát találják meg benne. A magyar mondák ilyetén felfogása természetszerűen folyik abból a hitbó'l, hogy Attila volt elsó' nagy királyunk s hogy az eredet vérszerinti köteléke kapcsolja hozzánk. A germánok felfogását az a körülmény érteti meg, hogy ők a hűbérviszony fogalmát teljesen átértették. Nem elnyomónak tekintették Attilát, hanem hűbérúrnak, kinek udvarában a hűbéresek fejedelmi fogadtatásban részesültek és dicsőségében osztozkodtak. Az országából elűzött gót király Attilában talál oltalmazóra s vele együtt bevonul a germán szellem a hűn fejedelem udvarába, gót énekesek dala hangzik fel lakmáinál. Csodás tetteinek emlékezete a Duna mentirül messze terjed fel észak felé a germánok lakta vidéken, még túl a skandináv félszigeten is egész a sarkköri Izlandig és az ötödik századtól a tizenharmadikig dalra ihlet nép és műköltó't egyaránt. Hogy ily sokáig és ily erősen élt a nagy király emléke s terjedt regényes cifrázatokkal feldíszítve mind nagyobb körben, arra meg volt a természetes alap: germánok lakta föld ismerte legjobban karjának erejét s látta legközelebbről birodalmának felbomlását. Midőn így a hún királynak fényes alakja már a mondának tulajdonává vált, öt évszázaddal Attila megdőlte után egy fellépésével és vakmerő hadjárataival a húnokra emlékeztető nép a déli németségben a történeti Attila emlékét elevenítette fel. Nem minden alap nélkül valónak látszik az a föltevés,**) hogy *) Források: Grimm und Schmeller: Lateinische Gedichte des X. u. XI. Jahrhunderts, Göttingen 1838. Rudolphus Peiper: Ekkehardi primi Waltharius, Berlin 1883. Charles Schweitzer: De poemate latino Walthario, Paris 1889. Walter v. Aquitanien von San-Marte, Magdeburg 1853. W. v. A. v. Franz Linnig, Paderborn, 1884. Scheffel u. Holder: Waltharius, Stuttgart 1874. W. Meier: Philologische Bemerkungen zum Waltharius, München 1873, H. Altliof: Das Waltharilied, Leipzig 1896. Rudolf Koegel: Geschichte der deutschen Literatur bis zum Ausgange des Mittelalters I., Strassburg 1897. Thierry Amadé: Etele és utódai története, ford. Szabó Károly, Budapest. Heinrich Gusztáv: A német irodalom története. I. Budapest 1886. Szász Károly: A világirodalom, nagy eposzai. II., Budapest 1882. **) Fr. Linnig: Walther von Aquitanien VIII. 1.