Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1868

A liö elméletéről. A legrégibb időktől fogva a meleg lényegéről kétféle nézet uralkodott, melyek az idő folytában különböző módosulást szenvedtek: egyike szerint a meleg valami testietlen , súlytalan, másika szerint ugyanaz a testekből kifolyó s érzékeinket illető anyag. Ez értekezés célja nem az, hogy a hő elméletének történetét adja minden mozzanatában; célja csak azt jelezni, hogy a hő újabb időben megindított elméletének alapgondolata már régen megszületett s koronként sohasem hibázott emelkedettebb szellem, mely a vaskos empirismushoz tapadó seregből kikelve, a gondolat beható erejével gyakran föl föl rázta a korlátolt és ép ezért többségben levő mindennapot — kimondva, hogy valami, azért mert nem oly kézzel lábbal fogható mint a sár, való lehet ám, sőt e három irányú terjedtséggel és súllyal bíró anyag is csak annyiban létezik és pedig örökké, a mennyiben a gondolatok világába fölvétetett. Lássunk néhány ily mély gondolkodású főt, mintegy bevezetésül azon hatalmas mozgáshoz, mely 1848-ban a political eszmék társaságában, mint ezek édes testvére indult meg az irodalomban, s azóta ernyedetlen munkássággal érleltetik. Aristoteles a meleget elemnek tartotta, még pedig a többihez képest legkevésbé testinek, mely véghetlen parányi és mozgékony részecsekből állana. Bacoig, mint tudva van, a középkoron át, a tudomány világában maradt minden úgy mint Aristoteles hagyta. Baco (de interpretatione Naturae 1665) azzal tart, hogy a meleg terjengő mozgás, de nem az egész tömegnek. hanem e tömeg parányainak mozgása és pedig hintázó; ezért képes a testek legkisebb likacsain is áttörni, s érzékeinkre olyan formán hatni, mintha végetlenül sok tűhegy illetné azokat. Boyle nézete (Experímenta <5c observationes stb. 1694) Bacoéval egyezik. „Est vehemens tumultuosaque agitatio parvarum in corporibus particularum, in qua natura caloris praecipue, si non ornnino videtur consislere.

u P. Castel (a 18. század elején) a meleget súlyos anyagnak állítja, azon észleletre támaszkodva, hogy égő szén tüze fönt lassanként kialszik, hanem folyvást lefelé húzódik — tehát követi a nehézség-erő irányát. Egy magát meg nem nevezett ángol (Lettres critiques éerites d' Angleterre au R. P. Castel stb.) ez állítást nem csak a köztapasztalással ellenkezőnek, de értelemsértőnek is állítja. Hisz a meleg — úgymond — a testnek csak bizonyos állapota: hogyan lehetne hát súlyos az állapot. Az, hogy a szén tüze le felé húzódik, csak azt teszi, hogy a meleg le felé is megy — és minden felé, mint ezt kísérlettel kimutatja. Macquer is csak állapotnak véli a meleget, melyre minden anyag képes, a nélkül, hogy ez által megszűnnék lenni az a mi —• s azért nem lehet más, mint a test részecseinek belső mozgása. 1*