Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1936

— 5 — előtti templomlátogatásakor; a sexta himnuszával fejezné be a délelőtti munkát és a nonáéval kezdené a délutánt ; végül a vesperas himnuszával zárná le a napi munkát és a completoriuméval térne nyugovóra. Kiválaszthatna a hét napjai közül egyet és azt, mint a liturgikus imádság napját övezné körül és szentelné meg az Egyház szépséges napi himnuszaival. Belekapcsolódnék ezzel a diák is a Világegyház hatalmas imakórusába, mely hajnaltól napnyugtáig és napnyugtától hajnalig hangzik az öt világrészen és egybeforrasztja a lelkeket az Ecclesia orans családias szent közösségébe. A nap liturgikus megszentelésének középpontjában azonban a bencés diák előtt is mindenkor annak az áldozatnak kell állnia, mely egész keresztény életünknek gyújtópontja. A bencésekkel rokonlelkü 12 éves kis párizsi diáknak, Guy de Fontgallandnak, mint sok más hasonló lelkű diáknak napirendjéből valóban nem is hiányzik a szentmise és a boldogító egyesülés Azzal, aki neki „mennyországa volt". Mily rajongó hódolattal borul ez a kis francia diák az oltár elé Szentháromság napján és ünnepli kis misekönyvvel a kezében a szent titkot: „Benedicta sit sancta Trinitas atque indivisa Unitas." Szentáldozás után pedig a misztikus élet magaslatán jár. „Ha szívemben van — mondja — beszél hozzám, én meg hallgatom és boldog vagyok." És milyen boldog a Guidónál kissé idősebb római diák, Giovanni Rossi, hogy ő is hallgathat mindennap szentmisét a Massimo-intézetben. „A szentmise hallgatása — szokta mondani — a keresztény ember legbecsesebb kincse. Ha az ember akkor buzgón végzi imádságait, egész nap nyugodt lehet." Ezen áldozattal ugyanis a szenvedés Hősének útjára lép, aki mindennap megújítja nagy művét az oltáron. És Krisztus példájából és az Ö kenyerével megerősítve, akadálytalan energiával járja a keresztény lélek áldozatútját, keresztútját. Az Úr Jézus minden fölött diadalmaskodó békéje kíséri azt a diákleiket is, aki élete erejét a szentmise végtelen gazdag kegyelmi forrásából meríti. Egy igazán jól végzett szentmisén és szentáldozáskor tapasztalhatja meg az Istent szomjazó diákiélek is, hogy „mily édes az Úr." Ezért törtek fel Giovanni lelkéből is nem egyszer az örömszavak : „Mily édes, mily édes gyakran áldozni !" Ott, az élet kenyerének asztalánál éled fel sokszor újra egy-egy csüggedő, tört szárnyú kis diáklétek, amikor a szentáldozás utáni eleven, tüzes hálaadás perceiben megnyitja szívét az Úrnak és hallgatja boldogan, mint Guidó az Üdvözítő vigasztaló, lelkesítő szavát. Érzi, mint válik valóra benne Jeruzs. Szent Cirill intelme : „Ha fölfúj a kevélység mérge, vedd magadhoz e Szentséget és az alázatos kenyér majd alázatossá tesz. Ha fösvénység száll meg, élvezd a mennyei kenyeret és az a bőkezű kenyér téged is bőkezűvé tesz. Ha az irigység ártalmas szellője fújdogál feléd, vedd az angyalok kenyerét s az valódi szeretetet közöl veled. Ha az ételben s italban mértékletlenségnek adtad át magad, élvezd Krisztus testét s vérét és az a test, mely annyi önmegtagadást viselt el, bizonyára mértékletességben tart meg. Ha lustaság támad meg és jéghideggé tesz, úgy, hogy sem imád-