Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1934

— 6 — rövidebb követ. Horatius iambusoknak, gúnyos költeményeknek nevezi őket és a szenvedélyes Archilochos a mestere. A heves ifjúra valló harag és megindultság váltakozik e hazáért aggódó vagy személyes támadásokat tartalmazó költeményekben. Bennük megüti későbbi legfőbb témáinak húrjait. Elkeseredett, végleges hangját egyéni nyomasztó helyzete magyarázza. Epodusaival egyidőben kezdte írni két könyvre terjedő szatíráit. E „sermones"-ben, mulattató csevegésekben nyilatkozik meg leghűbben Horatius szelleme. Mintája a római Lucilius volt, e valóban római eredetű műfajban. Hozzá hasonló kedvvel, de nagyobb müérzékkel támadja a katonai gyarmat szülöttje az általános emberi hibákat, korának fonák társadalmi szokásait, az irodalmi élet visszásságait. A politika terén azonban nem meri követni mesterét. Célja ridentem dicere verum, mosolyogva megmondani az igazat, az életből ellesett típusok szerepeltetése útján. Néha azonban önmagát is kimosolyogja. Egyik-másik darabja szinte vígjátékká szélesülő, elevenpergésű jelenet. Míg kortársa, Vergilius, a birodalmat felépítő komoly római jellemet állítja elénk Aeneisében, addig Horatius a római élet fonákságait örökíti meg sokszor karikatúra-szerű alakjaiban. Akár egyetlen komikus alakot léptet fel, akár többet, főcélja a bölcs életre oktatás. Nem csupán a személyein készen talált komikumot aknázza ki,, felhasználja a tréfa, az éle és a humor fegyvereit is. Horatius az ókor egyetlen humoristája. A világot úgy szemléli, mint rajta kívülálló és felette szabadon ítélkező bölcs, ki leleplezi a látszólagos értékeket, fájó visszásságokat. Sok fájdalmas tapasztalás tette szuverén úrrá a jelenségek felett. Meglátja a rossz mellett a vigasztaló mozzanatokat is. Látja, hogy az ember gyarló, de tudja azt is, hogy gyarlósága szükségképi. Ezért elsimulnak homlokán a redők s mosolyog a világ furcsaságain. Nem tagadható azonban, hogy tréfája néha alantas, élce sikamlós, humora hideg s a megbocsátó, békülékeny szeretet helyett haragjából közbeközbe a szelíd gúny ostorát fonja. A világot átölelő krisztusi szeretet még ismeretlen volt a pogány költő előtt. Sokszor úgy érezzük, hogy megbocsátó mosolygása is csak álmosolygás, hisz maga sem emelkedett teljesen korának minden hibája fölé. Nevetése azonban így is páratlan antik örökség. Négy könyvben kiadott „Carmina"-i szerezték meg számára Róma legelső lírikusának nevét, e müveiben van a legtöbb költészet és nemzeti szín. Az ősi görög lírikusok a mesterei. Alkaios, Sappho, Anakreon, Pindaros főképen. A tőlük vett motívumokat olvasztja bele sajátosan római szellemű műalkotásaiba. E kis műremekekben olvad össze legtökéletesebben a görög klasszikus formaszépség s a római praktikus szellem. A győzelmes római lélek ezekben hódol legmélyebben a hellén műveltség előtt. De egyúttal bizonyítják e darabok tartalmukban azt a sorsdöntő ellentétet, mely az ősrómai hagyományok utánig vágy s a túlfinomult hellén kultúra között ott vérzett minden e korbeli nemes római szívében. Az ősi erkölcs tette Rómát naggyá