Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1934

— 7 — s a naggyá lett Róma a kelet erkölcsei szerint akarta élvezni hatalmát, bár érezte, hogy szétbomlasztják a birodalmat. A nemes lelkek felvették a harcot az új erkölcsök ellen Augustus indítására. A félgörög Horatius is odaadta a nagy célra lantját, mert csodálta e mozgalom szépségét, átérezte reménytelen hősiességét. Egész szívét-lelkét azonban nem tudta feltenni e célra, mert sokkal inkább volt korának gyermeke, sokkal inkább csak költői témát látott a föladatban, semhogy fölényes szkepszisétől szabadulni tudott volna. Ostorozó és buzdító költeményei azonban így is hűen tükröztetik a kor lelkét, mely szinte előképe bomló korunk lelkületének. Ostorozza a vallástalanságot, a polgárháború rémét, a gazdagok fényűzését, kapzsiságát, szertelen mulatozását, az emberi féktelenséget, irigységet, nagyravágyást, hiú ábrándozást. Hirdeti az istenek kultuszát, a megelégedést, az élet okos élvezését s az erényeknek még egész sorát: a régi polgári erényeket. A római ódákban, a százados énekben, a negyedik könyv monarchikus ódáiban mint nemzeti vates még erősebben hangsúlyozza mindezt. Mindezen költeményekből azonban végső eredménykép az a fájdalmas zűrzavar hangzik ki, melyben a római lélek e korban vergődött s amelyet a költő mint fensőbbséges bíró érez ki az előtte zajló élet ezer megfigyelt tényéből. És maga a költő? Fél a haláltól, az elmúlástól. A halál sejtelme ott lappang számtalan költeménye hátterében. Ez csalja lantja húrjaira a legőszintébb, legkomolyabb hangokat. Élni akar, minél tovább élni. Okosan osztja be örömeit, az arany középszer, a léleknyugalom elve szerint. Élvezi a nagyok felemelő barátságát, a bor mámorát, állatsorba vett rabszolgaleányok szerelmét. A költészet útján elérhető halhatatlansággal vigasztalja magát, a plasztikusan megrajzolt falusi magány idilli örömei közé menekül. De hiába minden ! Az erény bölcsesége s a gyönyör bölcsesége közt hányódó költő lelke nem tud megnyugodni, nem tud teljesen önmaga fölé emelkedni, mert nem ismeri, nem ismerheti még a fenséges életeszményt, melynek megvalósító Mestere a költő halála után csak nyolc év múlva volt a földre eljövendő. Férfikora delelőjén írta legérettebb költeményeit, költői leveleinek, epistoláinak két könyvét. Az első könyvben stoikus világnézetét, a másodikban a költészetről vallott felfogását közli előkelő barátaival. A költő meghiggadt, nemes bölcsesége ömlik el a sorokon. Az egyik főértékük a római urbanitás, a finom, előkelő hang, melybe a kedély közvetlensége s a fejtegetés komolysága vegyül. A legtöbb levél nem marad meg a személyes vonatkozások terén, felemelkedik az élet s a költészet legmagasabb kérdéseihez fesztelen csevegés formájában. A másik főértékük az életbölcseségét megrögzítő aforizmák nagy száma. Az aforizma olyan ötlet, mely a gondolatot egy szempontból élesen kidomborítja. Természetében van a rövidség szüksége s minél rövidebb, annál