Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1932

— 19 művelődésrajzban a könyvnek csak segédszerepe van, nem auktor, hanem Nachschlagewerk. Az olvasmány összefüggő mű, melyet a tanuló valamelyik jó iskolai kiadásban vagy egyszerű szövegkiadásban szerez meg. Az olvasókönyv a tárgyalás során kiragadott egyes mozzanatok alátámasztására, az irodalmi mű megértésének előkészítésére szolgál s házi olvasmányokra nyújt anyagot. A hosszabb modernnyelvi olvasmányok ezelőtt is programmon voltak, de nevelőértékük érvényesülésének nem sok javára volt a pozitivisztikus filológiai apparátus, mely az életrajz, földrajz, tárgytörténet, hatásvizsgálat tömkelegében éppen a müvet hagyta elsenyvedni. Minden irodalmi műhöz sok megállapítható dolog tapad, jelentéktelen munka fontos szerepet tölthet be, de a középiskolába mindez nem tartozik. Nevelő értéke csak a műnek magának van, annak, amit az író mond. Az interpretálásnál a Kulturkunde elveti a középiskolában igen elterjedt eljárást, mely a művet a szerző életével, a szerzőt magát pedig a korszellemmel állította oksági viszonyba. A régi kauzális kapcsolatok helyébe a teleologikus összefüggés került. A mű kultúrakarat kifejezője, mely értékek megvalósítására törekszik, ezért jellemző a mű a kor szellemi struktúrájára. Említettük, hogy a művelődésrajz a jelen problémáiban akarja tájékoztatni az ifjúságot, ezért alkalmazza megértésének korlátoltabb képességéhez a Kulturkunde tudományos elvét. De ez még nem szakítás a múlttal. A francia szellem domináns vonásai éppen történeti létük világánál bizonyulnak ilyeneknek. A struktúra nem változik máról-holnapra, Corneille szelleme nem csak rokona a mai francia szellemnek, hanem integráns része. Corneille Horace-át tárgyalva, nyugodtan mellőzhetjük a téma eredetét, mert a darabot nem a római történetírásból érthetjük meg, hanem a francia klasszicizmus célkitűzéseiből. A hármas egység szerepét sem Scaliger poétikája érteti meg, a klasszikus kor racionalizmusa használta fel rendező elvként a szimultán színpaddal szemben. A klasszikus színpad konvencionális realizmusa viszont teljesen kielégítette, mert a színműben a belső történésen volt a hangsúly, nem a külső eseményen. A szociológikus magyarázat is közelebb visz a műforma megértéséhez. A Corneille-i drámai dikció Shakespeare-en nevelkedett ízlésünknek mesterkélt, idegenszerű. Más színben tűnik fel, ha rámutatunk a francia életben fontos társaséletre, a „sociabilité française" megnyilvánulására. A klasszikus költők is ezt az életet élték, nem magányban írtak önmaguknak, hanem az irodalmi élet vérkeringését jelentő szalonokon át a konkrét közönségnek. Innen a forma kötelező ereje, a stíluslehetőségek korlátoltsága, melyért a francia irodalomra annyira jellemző nemes stílustradíció kárpótol. Hasonló kortörténeti problémából struktúrvonásra konkludáló magyarázat más helyütt is kínálkozik pl. Sabine és Camille beszélgetésénél, mikor a két nő azt vitatja, ki veszt többet, a feleség-e vagy a jegyes. A drámai helyzet feszültségében szinte komikusan hat az akadémikus jellegű vita. De megértjük, ha a Ielkiélet 2*