Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1914

14 rezegtetné annak legbensőbb húrjait? Nem üres szólam, nem tartalmatlan frázis az, hogy mikor azok távoznak el mellőlünk, akikkel egybeforrasztott az idő, a cél, melyet magunk elé tüztünk s az eszközök, melyekkel azt meg akarjuk valósítani, úgy érezzük, lelkünk fele szakad el tőlünk s leverten kérdezzük önmagunktól : tán csak nem örökre? Emberi vonás, hogy a hosszas együttlét még a közömbösséget is el tudja oszlatni s a két lélek, mintha mindennap letörölne egyet azon göröngyökből, érdességekből, melyek távoltartják őket egymástól, folyton közeledik s végül is teljesen összesimul. Széttépni azt, amit évek munkája, szeretete összefűzött, fájó volt mindig, fájó nekünk is. Évekkel ezelőtt — egyik-másikunknál már 7—8 éve — mikor először léptük át az intézet kapuját, mint idegenek tekintettünk egymásra s csak a gyereklélek azon vonása fűzött össze bennünket, mely pajtást keres mindenkiben s meg is találja azt a legelső hasonló korúban. Azután megcsendültek az első szentmisék énekei a kis diákok ajkain s az együtt küldött fohász, mely Eget keresett, volt az első, ami bennünk az együvé tartozás érzését felkeltette. Először csak sejtelemszerüen, de a sejtés körvonalai előtérbe léptek, kezdtek kidomborodni s kik a játéktéren riválisai voltak egymásnak, az iskola levegőjében sok mindent szivtak magukba, ami tompította az ellentéteket. Tisztábban láttuk egymás jótulajdonságait, tisztábban láttuk hibáit s épen azért könnyebben akadt gondolatunk azok mentésére. Az együtt végzett munka, a közösen végzett feladatok szilárdabbá tették a megértést s végre azok a szellők, melyek az életből csaptak be az iskola zárt rendszerébe : egy-egy társunk elvesztése, rezonálás a nagy tragédiákra, melyek kinn lezajlottak, olyan erős harmóniát teremtettek, hogy most, mikor egyeseknek el kell távozniok körünkből, szeretnénk előttük betenni az ajtót, ha kívülről egy nagyobb erő nem nyitná azt: a haza érdeke. Varázslatos szó volt a haza neve minden idők magyarjának. A föld népe voltunk mindig, a magyar nagyiparos-, vagy kereskedőnemzet sohasem volt; a földhöz vagyunk kötve nemes és szent értelemben, amelyen kívül az egész világon egy tenyérnyi hely sincs számunkra, mely ápol s hantját borítja reánk, ha kialudt az élet. Szeretjük e földet s mikor a négy folyó és hármas halom világát,"az Alföld magyar vértől ázott, áldott völgyét, a Kárpát hótól fehér fejét fenyegeti ellenséges nép áradata : kirepülnek a kardok, daliák teremnek, véres tusák után küzdve, pusztulva, de győzve