Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1904

Hazánk mérges növényei. Alig van tudomány, melynek oly sok hivatásos és avatatlan művelője akadna, mint az orvostudomány. Már az ősidők embere is, aki árnyas lombsátor, vagy szellős barlanglakása előtt lapos köveken sütötte meg sajátkezüleg őrölt lisztjéből készített egyszerű kenyerét és aki acélizmaiban, köbaltájában bizakodva nem félt az őserdők vadaitól, melyeknek korlátlan urává teremtette öt a nagy Alkotó, már e természetes egyszerűségben élő ember is orvos volt. Tudományát önmagából kellett merítenie, mert nem volt szakértő embertársa, akihez testi bajaiban segítségért fordulhatott volna, sőt kénytelen volt menekülni önmaga elöl, védelmet kellett keresnie oly támadóval szemben, aki épen olyan erős, mint ö, de aki furfanggal a sötétség leple alatt, vagy hátulról, nesztelenül is tudott támadni, nem úgy mint eddigi ellenfelei: a medve, hiéna, amelyek csak szemtöl-szembe támadtak rá. így ismerkedett meg az ősember az első leselkedő halállal. És azóta mennyit, de mennyit kellett szenvednie embertársától! Vadállatok, az elemek harca, a járványoknak nevezett fekete rémek együttvéve sem oltottak ki több életet, mint amennyit az ember pusztított el a világ teremtése óta gyilkolás és véres háborúk közben, vagy közvetve ipara- és kereskedelme, u. n. civilizációja révén. Sajnos, e sokféle veszedelemmel, e százféle leselkedő halállal még a civilizált ember sem tud, mert nem is lehet mindig megküzdeni. De azért ne essünk kétségbe szeretett embertársunk gyámoltalanságán, mert bár támadni még mindig jobban tud, de közben a viszonyoktól kényszerítve védekezni is megtanult. A barlangjából kiszorult ősember a vizeken nagy fáradsággal vert cölöpépítményeken keresett menedéket s fejlesztette védekezését mindenféle betegség, mindennemű támadással szemben. í*