Pápa és Vidéke, 22. évfolyam 1-52. sz. (1925)

1925-12-25 / 52. szám

HMMMI ' Milifloil 111 Wallenstein divatáruházhoz vezet, ] j B11111IIBI1 ii

l ahol mélyen leszállított árak mellett a legszebb j \ és legolcsóbb árban vásárolhatja meg karácsonyi és új-évi ajándékait, j békéje után. így talán csak az 6szövetség prófétái várták a Megváltót, min! ez a kisded nyáj, a Krisztus békéjét. A hegyoldal közepén hatalmas emlékmű, a béke keresztje emelkedik magasra, nem azé a békéé, mit Versaillesben és Trianonban kovácsoltak, hanem Krisztus, az evangélium békéjének a keresztje. Elgondolása, megvalósítása az emlékműnek csak nagy, csak művészi lélekben foganhatott meg. 1923-ban a németországi Freiburgban Marc Sagnier közreműködésével hatalmas békekongresszus volt s ezen ő, a franciák közül először jelentette ki, hogy az erőszakos békék nem békék, azokat Krisztus szellemében revideálni kell, s ennek a békének szimbólumául, melyet az evangélium szellemében valósítanak meg, állította fel kastélya parkjában azt a hatalmas emlékművei, melynek talapzata szászországi márványból, hatalmas keresztje pedig a Feketeerdő fenyveseiből került ki, rajta a mélyértelmü felírással: Firma sicut saxum istud saxonicum Fiat inter omnes gentes pax, Quam Salvator mundi mundo Via crucis promereri voluit. (Mint ez a szász szikla, olyan erős legyen a népek közöit a béke, melyet a világ Megváltója a kereszt utján kiérdemelni akart a világnak.) Meghatódott lélekkel állottam a kereszt előtt s mondtam az emlékműbe vésett könyörgést: Regina pacis, ora pro nobis. (Béke királynéja, könyörögj értünk,) Tovább megyünk. Látom, hogy keresztúton megyünk. Útközben megtudom, hogy a kereszíutat a Mac Sagnier köré csoportosult kis társaság csinálta. Szombaton délben kijöttek Párizsból, dolgoztak éjfélig a bizony nehéz munkát kivánó uton. Felérkezve a kis fennsíkra, a kálvária hatalmas keresztje mellett kedves harangtornyon, majd néhány lépéssel odább kis szobácskán akadt meg a szemem. Kérdésemre azt a felvilágosítást kaptam, hogy a kis társaság tagjai gyakran félrevonulnak lelkimagányra. Ábrándozásomból ének ver fel. Szép tisztáson ülnek a camarade-ok. egy indulószerű dalt énekelnek, Annyit kiveszek belőle: „Szeretetünk erőt vesz ellenségeink agyarkodásán . .Szívből jövő üdvözléssel fogadnak, beszélgetünk rövid ideig, mert nekem még sok látnivalóm van. Ők elmennek a vezér, Marc Sagnier elé, ki 12 órakor érkezik, mi a kedves abbéval megyünk egy másik uton .. . imádságos hangulattal. .. Könnyű is itt az Úristenhez felemel| kedni. Békés, őszi napsugár szelid halmokon, itt is, ott is a természetés írásban az Úristen nagy gondo latai . . . Hatalmas márványalapzat felé közeledünk. A mozaik oldallapon messze fénylik a felírás: Ut sint unum . . . (Hogy egyek legyenek) s alatta: Et nos credidimus caritati. (és mi hittünk a szeretetnek.) Az alapzatra Szent Jánosnak, a szeretet aposiolának szobra kerül. Gondolataimat tovább szőttem. Itt komolyan törekednek a békére. Kisded csapat csoportosul még a zászló körül, de szavukat messze meghallják. A jövő nyáron Biervilleben tartanak nagy nemzetközi kongresszust. Talán a mi ügyünkről is szó esik* ha dolgozunk rajta. Déli 12 órakor a társaság ujjongása jelezte, hogy megérkezett Marc Sagnier. Néhány barátságos szó után elkezdtük a keresztutjárásí. Az egyes stációknál tartott rövid elmélkedést. Mély gondolkodás, az egyház tanainak ismerete s költői ihlet egyesült ezekben az elmélkedésekben. Maga a gondolat is, keresztutat állítani a békének szentelt helyen, milyen mély gondolattal bir. A kereszt, a szenvedés utján jut el az egyes ember is a lelki békéhez, de a világ is. A keresztút elvégzése után ebédre gyűltünk össze a kastély egyik ebédlőjében. Ebéd alatt a társaság ügyei alkották a megbeszélés tárgyát. Elhatározták, hogy vasárnaponként közösen hallgatnak szentmiséi, havonként résztvesznek a Montmartre-i bazilikában a szentségimádáson.Épültem társalgásukon. S ami meglepett, ebéd végén mindenki fizetett ebédjéért szerény díjat. Ezeket a fiatalembereket semmiképen se köti az anyagi érdek Marc Sagnierhez, ezek nem várják munkájuk, elveik jutalmát vezérüktől. Ha nálunk is így lett volna 1918 előtt, bizonyosan nem tudnának híveket toborozni országrontó munkájukhoz Károlyi Mthályok, Hatvani Deutschek, ha nem tudják kitartani a köréjük seregletj, kétes exisztenciákat. A kastély nyaraló idegenek számára is. Régi évszázados épület, modernül átépítve, mintha a mesebeli király tündérvára lenne. Kedves, intim kápolna van benne, az oitáron felírással: „Hogy egyek legyenek" és alatta : „És mi hittünk a szeretetnek". Délután újabb meglepetést tartogatott számomra. Ebéd után a másik hegyoldalt jártuk be. Mindenfelé Mwm gond, munka nyomai a szép hegyi utakon, kisebb barlangok homokkőbe vájva. A hegy tetején hatalmas barlang oltárral, Assziszi Szt. Ferenc tiszteletére. Itt az Úristen szabad ege alatt, a szeretet lantosának barlangjában mondták 1924 karácsonyán az éjféli misét, az emberiség igazi békéjéért. Miután megmagyarázták a bariang eredetét, a felírásokat, az egész társaság letelepedett a sziklákra s hallgatta áhítattal a felolvasást Szí. Ferenc életének azt a megható, kedves jelenetét, mikor a madaraknak prédikált. Az első keresztények gyülekezetének emlékét idézte fel bennem ez a kis társaság, hol annyi hitet, szeretetet, oly magas erkölcsi nivót láttam. Volt közöttük munkás, diplomás ember, kereskedő, de úgy tűntek fel, mintha egy családot alkottak volna. A vasúton adódott alkalom politikára is. Szóba került Magyarország helyzete is. Könnyű dolgom volt Szomszédom, Gaston Lestrat nagyon képzett, tanult ember. Ismeri a történelmet, könnyen tudtam példákkal megvilágítani helyzetünket s ő is azok közé a franciák közé tartozik kik ha sok téves fogalmuk is vai Magyarországról, ellenségeink gonos: és megtévesztő propagandája követ keztében becsülnek bennünket. Lát tam, hogy a sok rágalom, mit des truktiv újságjaink hamisított okmá nyokkal terjesztenek buzgón, eljutott hozzája is. Ami vádat otthoi az elégedetlenség, gyűlölet, politika térről való leszorulás kitaláltat a; emberekkel, mind eljut ide s itt a egész világ emigránsainak a cen trumában mind hitelre talál. Az méj nem a legnagyobb vád, hogy nálun! 150000 földmives ül a börtönber mert nem értenek egyet a kormán] politikájával. Sx—a (Folyt, köv,) A karkötőóra. Mágikus fényt varázsolt a nagy zöld selyem-villanylámpaernyő a miniszteri tanácsos családi szobájába. Ha késő délután hazajött a minisztériumból, ebben a hajlékban várta neje párolgó teával. Minden gyer meknek meg yolt benne kis íróasztala, melynél iskolai munkáit végezte. Mind a két gyermek gimnázista volt A kis Tesza a Sophianumba járt, Karcsi a piarista gimnáziumba. A ház assonya azon ritka nők közé tartozott, kik mint jó anya, szerető feleség meleggé, boldoggá tudják tenni az otthont; de meghallják a családi atmoszférán tűi, a fővárosi utcák zaján át a nyomor hangját is és segédkezet nyújtanak, ahol csak tehetik. Sokszor hivta el a társadalmi élet a szülőket a kedves együttlétből, s így ünnepszámba ment, ha a családi szoba otthoniasságát együttesen élvezhették. Szitált az őszi eső, az északi szél kellemetlenkedett a járó-kelőkkel. Aki tető alá került ebből az üldöző időből, azon jólesően végigzsibongott a biztonság érzete. „De jő, hogy papáék itthon maradnak ma este", súgta oda a kis Tesza Karcsinak, miközben a szél a Duna felől jövet nagy süvöltéssel végignyargalt az ablakok előtt. „Ma délután meglátogattam a szanatóriumban Anna nénit", mesélte unyadi János természtes keserűvíz székrekedésnél, emésztési zavaroknál gyors, biztos, enyhe hatású. a mama a papának, „s oly sok elcsevegtünk, hogy megkéstem MANSz gyűlésről, pedig maga tudj? uracskám, mennyire nem szívese: vagyok pontatlan. De lássa ez csa azért van, mert nincs karkötőórám' tette hozzá kissé duzzogva. Karcsi az algebraföladat kuszá talányáról sötét szemeivel egy mél pillantást vetett édesanyjára. Nagyo komoly fiu volt. Mintha lelkébe nyomot hagyott volna a kommunú mus sötét árnya, mely rávetődő mosolygó gyermekkorára, mikor mii kis fiu menekülnie kellett szüleive gyalog, háti zsákkal, a fővárosból Balaton partjára. A szülők nem vették észre Karc tekintetét. Csak a kis Tesza kérdez lefekvés előtt: „Miért néztél úgy mamára? Miben töröd a fejed?" Karcsi az idősebb testvér fölényi vei újabb kérdéssel válaszolt: „Tud hallgatni Tesza?" — Azt hiszem igen. — Ha nem árulsz el, megmondo tervemet. — Nem árullak el Karcsi, cs j mondd meg. — Nos tudod, hogy régóta vágyi dom egy karkötőóra után, s ez( már kikutattam a különböző órá nak az árát. Ki is számítottam, hoj ha holnaptól kezdve karácsonyig n« villanyoson, hanem gyalog megy az iskolába, s a tízórai friss zseml helyett viszek magammal egy dar< kenyeret, s ezt az összeget hozz teszem zsebpénzemhez, vehetek ej csinos karkötőórát; de nem magai nak veszem meg, hanem a mamán; Tesza nagyot bámult. Mindég) gyerek beosont kis hálószobáját „Tesza, ne hogy elárulj", volt Kar< utolsó szava.