Pápa és Vidéke, 21. évfolyam 1-52. sz. (1924)

1924-02-03 / 5. szám

\i í»sqfy]sfn& •aoítiiü •Iftflzetétl árak: negyedévre 4300 kor., egy hónapra 1500 kor. igyei szóm ára darabonként £00 kor. POLITIKAI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztősége Llget-ucca 42. Kiadóhivatal; Ker. Nemzeti Nyomda. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Szomorú tünetek. A magyar történelem legújabb szakasza sok minden]^hozzászoktatott bennüükej/^A sok csapás, baj már szinte*'-fásulttá tette a társadalmat. De bár sok minden már nem lep meg, mégis megdöbbenve hallgatjuk a magyar nemzetgyűlés tárgyalásait. A szociáldemokrata népgyűlések hangja süvít egyre többször végig a szép magyar országházon. Az egyik napilap a múlt héten csokorba kötötte a nemzetgyűlés szóvirágait, s kitette a nyilvánosság elé. Szomorú elkeseredéssel néztük, mivel ajándékozza meg a nemzetet az a testület, amelynek egyetlen cél ja a komoly munka volna. A4egdöbbenve nézünk körül s kérdezzük, hová jutunk mi még? Mi lesz a magyar közélettel, amikor annak első tényezőjétől, a parmamenttől tanul az ország gyűlölködést, durvaságot? Aggodalommal néztük, mikor a szép országházban kivirult a vörös szekfü. El voltunk készülve kemény harcokra. De hogy idáig tudja, merje sűlyeszteni a szociáldemokrácia a magyar parlamenti nívót, birói tógát merjen magára húzni az, akinek legalább is a vezeklők ruháját kellene hordania, ezt nem hittük! Az ország nyugalomra, békére vágyik. Idegrendszerünket anynyi minden megtépázta már! Csendes, éjjel-nappal folyó munkára volna szükség, hogy a reászakadt falak alól valahogy kimentsük az országot, a jövőt. Konszolidáció után áhítozunk, amely törvény-, tekintély-tiszteletből, a nemzeti érdek fanatikus szeretetéből születik meg. S mit látunk? A konszolidáció legnagyobb akadálya az a szociáldemokrácia, amely rekedtre kiabálja magát a konszolidáció után. Hogy teremthetné meg a parlament a társadalmi osztályok békéjét, amikor napról-napra a gyűlölködés lángjai csapnak ki az országház ablakaiból. Hogy az országház lehetetlen lármáját a sajtó egy része százszorosan veri vissza, az természetes. Megdöbbenve nézzük, mint tolakodik folyton többre az a sajtó, amelynél többet kevesen ártottak ennek a szerencsétlen országnak. S a magyar keresztény társadalom közömbösen nézi ezt a folyton erősbödő sajtó-hadjáratot, amely nek hangja, modora, egész mentalitása semmiben sem különbözik a nagy romlást megelőző idők hangjától. Hová fog ez vezetni? Szomorú tünetek ezek! Mi sohasem tanultunk a más kárán, de legalább a magunkén okultunk! Most úgy látszik, ezt az erői is lerombolja bennünk a közöny. Legyünk résen: a visszaeső' beteg reménye a fölgyógyuláshoz vajmi kevés l Jelszavak és nemzeti elbizakodottság. (Folytatás és vége.) Széchényi aá'i' mondta, hrogy "'Magyarország nem volt, hanem lesz.; Deák Ferenc ennek kiegészítésein így tanitolta a nemzet ifjúságát: „A munka egyik legszebb rendeltetése az embernek, És ha majd egykor testben és lélekben kifejlődve fellépsz az életnek komoly pályáján; ha majd a polgári kötelességek szigorú szava tőled is munkát, erői és fáradságot, talán életedet s a földi étetnek minden örömeit, minden reményeit kivánja áldozatul: ne késlekedjél ; első és legszentebb legyen előtted a haza!" Hol volt a legújabb időkben az a nemzet, amely a nagy vezéreszméket megértette és cselekedeteiben követte volna, hogy az országot a legutóbbi nagy szerencsétlenség ne érje? És hol van az a nemzet ma, amely a tőzsdei nyerészkedés és pénzkosztoltatás helyett országa elrabolt javait az erők egyesítésével, céltudatos és áldozatkész munkával vissza tudná szerezni és meg is tudná tartani? Mert az üres jelszó ehhez nem elég. Meggyőződhettünk erről a Károlyiék szereplésénél is. Ők ugyanis, amidőn az ország feldarabolásának térképéről tudomást szereztek, úton úíféíen hangoztatták, hogy „Nem, nem, soha!" Amidőn pedig azt látták, hogy önző uralmukat nem állandósíihatják, martalékul oda dobták az országot az anarchiának, ennek révén pedig a vérszemet kapott ellenségeinknek. Hanem azért ugyebár, „Nem, nem, soha! .. Hát bizofty, ami a jeiszavak erkölcsi és hazafiúi kötelezését illeti, ennél nem sokkal különbek a mostani állapotaink sem. Az ország újjáépítéséhez megalázó, nyomorék helyzetünkben is bizonyos kedvteléssel bőségesen gyártják a nagyot mondó kijelentéseket, az elbizakodottság és megtévesztés hetyke jelszavait; a felszaporodott improduktív ekzisztenciák nyerészkedő nagy sokaságában pedig csúszamlunk tovább az önző hasznossági elvek lejtőin, — le az elnyeléssel fenyegető posványba. Márpedig se az TARCA. ••• Az olvasásról. Irta é« a Kaih. Nővédőegyesület irodalmi estélyén felolvasta Alszeghy Zsolt, az „Élet" szerkesztője. (Folytatás.) Nem ad szebb világot a kalandos regényeknek az a faja sem, amelyet detektív-regény címen fal az utcasarkon a diák. Még ha megnemesedik is, mint Jack London írásaiban, a pillanat figyelmét köti le csupán, a kalandos természet álmodozásait indítja forrásnak: az idegeket izgatja csupán, de a szivre semmi hatása sincs. Mi hát az a szebb világ, amit mi olvasmányainkban sóvárgunk? — Browningnak van egy bájos drámai költeménye (Pippia parses), melynek hősnője újév napjón kimegy a szabadba, azt hivén, hogy Azoloban csupa boldog embert talál és mély, szomorú jelenetben kell meggyőződnie arról, hogy biz az sem boldog ám! — Valahogy ilyenformán vagyunk mi is, amikor a szebb világot keresünk. Bilthey, a németeknek a legnagyobb eszthétikusa mondja ; „Das eben ist das máchtig Ergreifende an einer Dichtung, dass sie aus einer uns anlichen, nur grösseren und lebendigeren Seele entspringt, als unsre ist, und es unser Herz erweitert, so vrle wir einmal sind, uns aber nicht in die dünnere, höhere Atmosphüre einer uns fremden Welt versetz." Magunk is tapasztalhattuk, hogy minden szépirodalmi alkotás a maga hódítását lelkünkben azon építi fel, hogy a maga világa és a mi világunk között valami azonosságot teremt, vagy hőse lelkének vonásai között ismerünk a magunk lelkének bizonyos vonásaira, vagy a hőse történetével érezzük közösnek a magunk sorsát. A lélek azonban, amely így alapjában a mi lelkünkkel közösségben van, nagyobb és életteljesebb: teljesebben és egészebben éli azt, amit mi, — és ezzel tágítja szivünket és emeli lelkünket. Ámde ez is kétféleképen történhetik: Vagy úgy mint Vajda János költeményeiben látjuk, aki a mi lelkünkben is szunnyadó hangulatokat önt dalba, de valami fájdalmas kieiégületlenséget hagy hátra szivünkben, vagy úgy mint Sík Sándor verseiben tapasztalhatjuk, akinél szintén egy velem közös alaphangulatból indul a dal, de nem tartja meg lelkemet az érzési diszharmóniában, hanem egy megbékéltető harmóniába segíti. Ezt a harmóniát a világfelfogás nyugalma teremti meg. Az a szebb világ, ameiyet olvasmányainktói reménylünk, a világfelfogás békéjének a világa. Azt szokták mondani, hogy a modern embernek az irodalom kábító, zsongító mákonykényt szükséges: az élet tülekedésében eipihentetőnek. Aki az értéket meg tudja becsülni, az jobban keli hogy vonzódjék a tartós elpihentetőhöz, mint ahoz, amit féligmegoldónak fog felismerni kijózanodásának első percében. Aki Hoffmanasthal lal így sóhajt olvasmához: Zum Traume zeg' ich: Bleib' bei mir, sei wahr! . .. Und zíí der Wirklichkeit: Sie Trauem, eníweichel . . . pillanatnyilag megcsalhatja önmagát, de a későbbi pillanatok kijózanodásának fájó csalódásától nem tud szabadulni. A modern szépirodalomban teszem egész iskolája volt az individualizmusnak: annak a viiágfelfogásnak, amely az erósebb