Pápa és Vidéke, 13. évfolyam 1-52. sz. (1918)

1918-02-17 / 7. szám

XIII. évfolyam. Pápa, 1918 íebruár 25. 6. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paDa-csóthi esDeresi kerület tanítói körének hivatalos lap|a. Előfizetési ár; Egész évre 14, fél évre 7, negyedre 3.50 K. Egyes szám ára 30 fillér. A lap megjelenik minden vasamat; A Kiadótulajdonos Pápai Katholikus Kör. A szerKesztésért felelős Szentgyörgyi Sándor. Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Haj nóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. éri mon 1881. január 16—1918. február 13. Hamvazó-szerdán este érkezett meg Pápára a szűkszavú távirat, hogy Béri Zsigmond nincs többé az élők között. A munka, a tett embere, ki már hosszú hónapok óta élőhalott volt, örökre lehunyta szemeit. Megdöbbenéssel vette, aki csak ismerte, e gyászhírt, de talán legjobban illik a fekete szín a »Pápa és Vidéke« lapjára, mely megalapítóját, bölcsőjében istápolóját, megerősödésében hatalmas támogatóját vesztette el benne. Mint fiatal tanár, egy évi komáromi működés után került Pápára. Tele volt idealizmussal, munkakedvvel s éles szeme csakhamar észrevette a helyi társadalom bajait, szükségleteit, melyek föltétlen orvoslásra szorulnak. Legmostohább helyzetben a katholicizmust látta; ennek intézményeit, szárnypróbálgatásait érték a legkeményebb támadások, rajta kellett első sorban segíteni. S az ifjú bencés tanár egy, már szintén fiatalon elhalt társával, Takács Gedeonnal megteremtette 1906-ban a »Pápa és Vidéke« c. lapot, melynek hasábjain lankadatlan küzdelemmel verte vissza az igaztalan támadásokat és hirdette azokat az elveket, melyek a társadalmi életnek biztos alapot vethetnek. A katholicizmus megerősítésének gondolata vezette akkor is, mikor elfogadta 1907. szeptemberében a Felsővárosi Kath. Olvasókör elnökségét. Átérezve e Kör szükségességét, fontosságát, szinte emberfeletti erővel dolgozott, hogy kitűzött programja testet ölthessen. S a szép szavak emberéből a tettek férfia lett, ki minden alkalmat felhasznált, hogy a kath. egyesületek e védőbástyáját megerősítse, fölvirágoztassa. A pápai társadalmi életnek valóságos éltető lelke lett. Járt-kelt a jó ügy érdekében, buzdított, irt, rendezett, szónokolt, felolvasásokat tartott s nyájas, az emberek lelkéhez férő, leereszkedő modorával olyan tábort gyűjtött maga köré, mely megértve a vezér nemes intencióit, tiszta szándékát, győzelemre vitte mindenkor a megalkuvást nem ismerő elvek zászlaját. Tanítványai mindig rajongó szeretettel, a legőszintébb hála hangján nyilatkoztak róla. Akinek mindenki számára volt egy nyájas szava, segítő keze, azok elől sem zárhatta el lelke kincseit, akik legközelebb állottak hozzá. Atyai gondolkodása, szeretete viszontszeretetet fakasztott a diákszivekben is. A munkabírása szinte hihetetlen volt. A tanítás nehéz munkája mellett nem volt társadalmi mozgalom, mely őt hidegen hagyta s mikor a »Pápa és Vidéke« számait jóformán egyedül írta, egymásután jelentek meg tárcái, elbeszélései, cikkei a Kath. Szemlében, az Alkotmányban, a Komáromi Újságban is. A legegyszerűbb tárgy is megelevenedett a tolla alatt, a lelkéből szakadt Írásokat pedig költői színnel vonta be. Fájt a távozása 1912-ben, de meg tudtuk érteni. A fárasztó munka után, mely egyre jobban összetorlódott előtte, pihenni akart. A szintén egész embert kivánó, kizárólag oktató-nevelő munka az ő nagy munkabírásának pihenő volt. De nem sokáig örülhetett neki. Az az elme, melyből annyi életrevaló nemes gondolat született, amely fényével oly sok embernek mutatott utat, néhány év múlva elborult. Ragyogó világosságra sötét éjszaka következett, mikor mi még azt hittük, hogy pályája csak delelőre ért. Néha még kigyúlt ugyan egy-egy csillag ebben a kietlen sötétségben, de virradat már nem következett. A zalaapáti nyugalom már csak csendes halódás volt, hol végre e héten kialudt a fáklya, mely szüntelen másoknak világított, önmaga pedig lassan elhamvadt . . . És mégis! úgy érezzük, hogy még most sem ment el közülünk egészen. A Felsővárosi Kath. Kör nagytermében levő arcképe a gyászkeretből szelíd mosollyal tekint felénk, mintha mondaná: Á lelkem itt van veletek, köztetek él, buzdít, erősít és vezet benneteket mindaddig, amig az én eszméimért küzdőtök .. . Lélekben ott álltunk pénteken a ravatalánál; kikísértük a szomorú temetőbe is, — de éreztük, hogy csak a mulandó test lett az anyaföldé. Szelleme, emléke sokáig él még azokban az alkotásokban, melyekbe éltető lelkét, szíve meleg szeretetét lehelte. T. Á.