Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-05-28 / 22. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 május 28. Szegény harangok, szegény jó magyar népem! Mit fogsz csinálni harangjaid nélkül ? Hát van valaki széles e világon, aki jobban össze volna szívébenlelkében forrva a harangokkal, mint te ? Mily sokat tudtak neked beszélni, mikor reggel, munkaközben feléd szállt ismert kedves hangjuk, vagy este, mikor hazatérve a kispadon a ház eló'tt hallgattad édes szavukat! A magyar nép ősi, tiszteletreméltó tradíciókkal telített s nemesített lelkének meleg pszichológiáját kell ismernünk, ha mérlegelni akarjuk annak az áldozatnak súlyát, melyét akkor hoz, mikor attól a kenyeres pajtásától válik meg, aki utolsó útjára kisérte apját és nagyatyját. Ismételjük: nem kifogásoljuk a harangok hadi célokra történő felhasználását, csak egyet kérünk: épen a néplélek megértése alapján — ne fosszák meg a magyar népet addig barátaitól, míg ellenségeitől vagy közömbös jóakaróitól meg nem szabadították. Nemcsak harangokat adunk szívesen, ha kell! Ha nincs más mód, úgy lesz, mint Bettinger bíboros, a müncheni érsek mondotta, hogy fából készült gyertyatartók fognak a templomokban elődeik helyén állani: de előbb — s ez jogos követelésünk — előbb kerüljenek sorra a pálinkafőző üstök, a sárgaréz ágyak, a kilincsek milliói, a nagy és villamos vasutak luxus-rézfölszerelései, melyek valóban kevésbbé nemzetboldogító s kevésbbé nemes hivatást töltenek be. mint a harangok. És még egyet. Ha majd vége lesz ennek a néppusztításnak, s élvezni fogjuk annak a békének áldásait, melyért harangjaink is odaadták szívük vérét: akkor — alázattal kérjük — adják megint vissza harangjainkat. De necsak papiroson, hanem valósággal. Mielőtt a bankok új rézrácsozatot és 22 ezer koronás rézzel díszített ajtószárnyakat készíttetnének s a diszműárusok nyakló nélkül kapnak engedélyt a fémek kihasználására, előbb — s ez jogos kívánságunk — előbb adja majd vissza a kormány azt, amitől a legnehezebben váltunk meg: jöjjenek vissza a harangok! Ne Ítéljünk meg mindent a »városi ember« módjára, ilyen úgyis legkevesebb van az országban. A városi ember fülében a harangszót túlharsogja a kultúra áldásainak fülsiketítő csilingelése és lármája. Nem úgy, mint a falvak és tanyákéletében, ahol a nagypéntek harangszónélküli csendje jobban ránehezedik a lelkekre, mint valamelyik távoli harctéren történt visszavonulás hire. Ne hagyjuk népünket sokáig harctéri hangulatban! Meg tetszik látni: a győzelmes béke nagy örömet fog kelteni az egész országban; de a béke tudata erős s boldogító csak akkor lesz igazán, ha majd megint megcsendülnek a kis falusi templomok harctéren járt harangjai s ha szavuk végigrezeg napszállta idején az alföldi aranykalászos rónákon. * Ami már most a pápai harangokat illeti, legutóbbi számunkban már megírtuk, hogy a r. k. plébániához tartozó templomok és kápolnák harangjait mind elviszik, kivéve az öregharangot és a nagytemplom legkisebb harangját. Nem hisszük, hogy bárki, még a más vallású pápai polgár is ne érdeklődnék a válás közeledő órájában a meghagyandó és a beszállítandó harangok súlyáról, méreteiről, értékéről és más olyan vonatkozásairól, melyek közönségesen nem keltik ugyan fel az emberek érdeklődését, de ilyenkor fontosságot öltenek magukra. A veszprémi biborospüspöknek lapunk más helyén ismertetett körlevele szerint Pápa*) 11 harangja közül tehát kettő marad, kilenc pedig átadandó a katonai bizottságnak, mely most már minden órában jöhet. A nagyharang, mely tehát itthon marad és szépségesen mély búgásával mindnyájunkat nem egyszer oly érzékenyen hangolt hol örömre, hol bánatra, első legyen ismertető rovatunkban. Mielőtt azonban az ismertetéshez fogunk, kijelentjük, hogy habár adataink nem hozzávetőlegesek, hitelességükért mégsem vállalunk felelősséget s nagyon természetes az is, hogy a harangok átvétele alkalmával az illető bizottság a harangok újabb, tán adatainktól eltérő leírását lesz kénytelen jegyzőkönyvbe foglalni. *) Itt csak a plébánia jogköréhez tartozó nagytemplom, szent Anna-templom, kálváriái templom és a Szentilonay-ház harangjairól van szó. a fejit. Erre ugyan nem egyszer ráfizetett — utoljára tegnap este páholták el az öreglegények — adta a felvilágosítást a harmadik. — Oszt' mondi csak, Örzse húgom, miért történt mán megint vele ez a csúf galiba ? — Estharangszó után az alvégen lelék őkelmét a legények. Azok mondják, hogy Turi Borcsához akar járigatni, szépet tenni, oszt' még fel útról haza szalajtották egy-két forró nyaklevessel. — Ha-ha-ha — kacagott Vende Gáspárné hosszan, elnyújtva — nagyon okosan tevék. Az apja nem bír parancsolni néki, pe'ig még várhati egy kicsit, míg a legények megengedik az estharangszó utáni kóborgást — s ezt olyan természetes elégtételt rejtő hangon mondotta, ininthá a falu legénysége a nap forgását igazította volna ezzel a rendes kerékvágásba. — Osztig könyörgött is nekik, hogy a jövendő búcsúkor a májusfa alatt avassák fel legénysorba őtet is. Berky Estók mondi nekem, hogy megteszik a kedvit, ha a kérdésekre meg tud felelni és a legénypróbákat kiállja. Csip-csap . . . csip-csap ... — az asszonyok a cölöphidon tovább rázzák, gyúrják, paskolják a mosóruhát a lapátalaku »lapickával«. Végeztek is hamarosan és felcihelődtek, hazacipelődtek a kicsiny, bogárszíntetős házakba. Amire a nap fuvalkodott fejéből perzseló'en szórta volna sugarait, már lobogott az udvaron a ruhaszárítókötélen a kimosott ruha s szárította a langyosmeleg levegő. A kemence kürtőjén tódul a füst. Bent a szabadkéményes konyhákban kenyértésztát gyúrnak, a szobaasztalon rétest nyújtanak és kalácsot fonnak. Hangyaszorgalommal készítik a sok süteményt, pulykát, kakast sütnek, kirántanak, mert holnap van a búcsú, ami épen májusra esik, amikor se vége, se hossza nincs a vendégelésnek és vendégeskedésnek. Estére kelve az idő, még nagyobb lesz a forgalom, népesebb a ház — hazajönnek a férfiak. Az öregje helyet foglal vacsora után a tornácon, a régi, durván ácsolt, barna, időlaragta padkán, azután hallgatva pihennek; réveteg tekintetükkel belebámulnak a nagy semmiségbe. A nagy végtelen idők ködös múltjába néznek vissza, míg gondolatuk ezen a földön jár, a napi gondokon, vagy a régi jó időket sóhajtják vissza. Csakhogy azokra a boldog időkre a feledés valami nemes platinát vont s abból, amit egy emberöltő előtt hallottak az ősökről mesélni, csak a nagy és fontos életesemények rajzolódtak le lelkükbe. S a múltnak ez a szolid színekkel festett képe — legendája — sokkal, de sokkal vonzóbb, mint a >ma< tüzes, forrongó életereje. Akkor pogány volt a magyar, később kereszténnyé lett, de hitét mindenkor szerette és szittya fajára büszke volt. Hová tűnik az ősi szellem — mint a halvány, reggeli ködfátyol oszladozik. Ami pedig elmúlt, nem jön vissza — alig találni már egy-két vonást, ami a múltra emlékeztetne. — Hajh! — sóhajtanak'sűrűn az öregek, szívből jövő sóhajjal minden tornácon, ahol hasonló érzéseket penget a magyar szív. Érzi, látja előre, mi vár reánk — nemsokára csak a nevünk lesz magyar — oda az ősi erény. A csillagok szövik tovább a beszélgetések fonalát. Az éj sötétjében regélnek az elmúlt dicsőségről — pedig ma már nem olvasnak róluk, nem hallgatnak beszélő ragyogásukra, nem értik meg őket, mint hajdan a pogány táltosok, nem mond jóslatot senki új honfoglalásról, fenyegető veszélyről. Pedig lassan uralma alá von mindent a betolakodó »rossz szellem«. De hagyjuk a csillagokat magukra, immár a hajnal dereng. Nézzük, mit csinál a falu búcsunapján.