Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-10-15 / 42. szám

XI. évfolyam. Pápa, 1916 szeptember 17. 15 . szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közvazdaKávi éw társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a páDa-csothi esperesi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulaidcnos A Pápai Katholikus Kör. A szerKesztésért felelős Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. A háború sok furcsaságot von maga után. Amiről azelőtt még csak álmodni sem mertünk volna, az most ténnyé, valósággá lesz s különösen a kormányrendeletek s egyéb hivatalos intézkedések minduntalan ujabb, meg ujabb, eddig még meg nem szokott oldalról veszi igénybe a lakosságot, vagy egy-egy társadalmi réteget. A gabonafelesleg összeírása, s illetve rekvirálása küszöbén, ugyan már azután, hogy pl. Pápán is megtartották az értekezletet a járás rekvirálói, néhány gondolatot és néhány másoktól kapott véleményt kívánunk papírra vetni még pedig egyenesen arról, hogy a magyar tanítóság lesz felhasználva szinte elsősorban a rekviráláshoz. Ha már minden áron szükség van a tanítóságra, legalább olyan beosztással kellene azt igénybe venni, hogy egyegy tanító ne a saját községében legyen kénytelen végezni ezt a nem éppen kellemes munkát. Ne saját községében, hol a néppel nap-nap után érintkezik, s mely néppel nem igen lehet a rekvirálás üdvös voltáról, a nem őstermelő háborús küzdelmeiről s a magyar állam létérdekéről értekezni. Itt a tanító nagyon nehéz helyzetbe kerül és örökös ellenségeket szerez magának. Oly ellenségeket, akik őt igazi nevelő és oktató munkájában később gátolják és akkor majd hiába áll a tanító hivatása magaslatán, telve akarateréllyel és telve ambícióval. A család és iskola harmonikus munkája nem lesz meg többé. A rekvirálás folyamán eszmekonfliktusba kerülhet a tanító a falu első emberével, magával a bíróval és a nép bizonyára inkább a hozzá közelebb állónak fog igazat adni még akkor is, ha látja, hogy biró uram furfangja, hamis következtetése kézzel fogható. A tekintélyen csorba esett. Szeretjük mondani, hogy egy tanítónak mindenhez kell értenie. Saját szakmáját, a pedagógiát számítva elsősorban, az iskolát érintő többi ügyet, továbbá a művészetet, nevezetesen a zenét, egyéb tudományokat, méhészetet, gazdászatot mind-mind értenie kell. Elvárjuk tőle az általános műveltséget, a politikában, jogban, pénzügyben, hadmívelésben való jártasságot és sok esetben tekintély a faluban — a közigazgatás mai útvesztőjében való tájékozottsága nyomán. Most azonban a jegyző mintegy felebbvalója lesz a tanítónak, az iroda az iskola, meg a templom fölé kerül. Hallani ilyen kifejezéseket is egyes jegyzők ajkáról, mikor tanítókról van szó, hogy »egyszerűen berendelem«, vagy »hadimunkát végeztetek vele«. Az ilyen kifejezések ugyan nincsenek meg abban a rendeletben, mely szerint ott, ahol nagy a szükség, »alkalmazható« a közigazgatásnál. A magyar tanítóság a háború alatt megmutatta, hogy képes hazájáért vérezni és elvérezni, vagy tud nélkülözni, meg dolgozni. Ritkán panaszkodik a tanító és most is, mikor sokszor nehezen (mert elődje által lerontatott) tudja TÁRCA. Amerre járok ... amerre nézek ...*) Amerre járok, Gácsország földjén bolygó családok Elhamvadt házuk jajjal siratják. A föld beissza szemek harmatját S mintha megfogna mindent az átok, Oly bús az élet, amerre járok. Szomorú falvak, Néptelen árvák, mind-mind kihaltak. Hazátlan népét vasöklü végzet Kergeti, tépi . . . Amerre nézek, Utak mentében fekete hamvak, Ellenség-dúlta szomorú falvak. Éhező árvák Messze vidékek erdeit járják. Asszonyok, lányok, nagybeteg aggok Örült nyomorral vívják a harcot. Vad tusák végét epedön várják Szép szűzi lányok, asszonyok, árvák. Nincs itt e földön, Mit a sors keze össze ne törjön. *) Egy sebesült katona dalaiból. Erdeje, rétje, termése pusztúl. Ellenség rombol, fosztogat orvúl S vérünkbe fojtott tépett mezőkön Apró keresztek szerte a földön. Sok szép reménynek Itt állta útját őrjöngő végzet. Szűz magyar lelkek — hajh! — ide szállnak Temetni büszkén ezernyi vágyat . . . H'sz amerre járok, amerre nézek, Sírok lakói — magyar vitézek . . . Trajtler Géza. Őszi napsugár. A kis tanítószobába levelet vitt a póstás. Apró, fehér, illatos volt a boríték, vékonybetűs, finom kezek vonása rajt' a cím. A tanító zavartan forgatta ujjai között. Nem merte fölbontani. Mikor végre észrevette, hogy egyedül van újra, leült az asztal mellé s nézte, nézte a levelet, mintha úgy akarta volna kitalálni mindenik sorát. Második levelére jött e válasz. Mégis csak írt, pedig nem is kivánta tőle; csupán arra kérte azon az utolsó estén, hogy néha-néha, mikor a lelke más, érdemesebb tárgyat nem talál, gondoljon reá; ő megérzi ezt s boldog lesz a nagy távolban is. Rövid néhány hónappal ezelőtt ismerte meg. Mikor a szüleinél vakációzott városon. Kereste a társaságát, hogy az unalmat elűzze "vele. S a mosolygó arcú, nevető szemű sétatárs úgy belopakodott a szive rejtekébe, hogy észre sem vette, mikor lett királynője, parancsolója, mindene. Most már nem az unalmát kergette el, hanem lelkének jobbik fele, kiegészítő része volt. Hogyan hiányzott neki, ha egy nap nem találkozott vele! Járhatott embertömegben, szórakoztató helyen, nyugalmát nem találta föl; hajtotta valami ismeretlen érzés, valami magyarázhatatlan lelki kényszer feléje, az ideál után . . . Mikor bohó, ifjú álmokkal tele nekivágott az életútnak, mennyi rög állt, mennyi göröngy fordult az útjába! A körülötte élő világ kikacagta egészséges elveit s szánakozva fordult el tőle, ki üres ábrándoknak él.