Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-09-17 / 38. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 szeptember 17. miután ezen ideiglenes tábla mindig a templomba járó hivek szeme előtt van, a hivek maguk gondoskodhatnak a név­sor pótlásáról, vagy kiigazításáról. Ugy, hogy mire rákerül a sor, a névsor tel­jes lesz és hű. Egyáltalában kifizetődnék a pápai hőspkről könyvet írni. E könyvben össze volna gyűjtve valamennyi hősünk. Ott lehetne mindegyiknek a képe, az elet­rajza, s hősi halálának minden ismert részlete. Ezeket az adatokat összegyűj­teni sem oly egyszerű dolog és sok időt vesz igénybe, de igen értékes könyv lenne belőlük, melyet minden érdekelt család bizonyára szívesen meg­venne, de a nem érdekelt pápaiak asz­talának is legszebb dísze lenne. Ez jö­vedelmezne a hadiemléknek valamit. Végül kérjük t. olvasóinkat és munkatársainkat, hogy a hadiemlékről, a felállításnak előkészítéséről alkotott nézeteiket velünk közölni szíveskedjenek, hogy igy hozzájárulhassunk a kérdés minél szebb megoldásához. Azt azonban újra hangoztatjuk, mert helyesnek találjuk, hogy a tervet, mely most a városházán valamelyik fiókban hever, legalább néhány napra ki kellene tenni egy kirakatban, hogy a közönség láthassa. Ennyi figyelmet megérdemel a közönség, akinek majd az anyagi eszközöket kell szolgáltatni az impozáns mű felállításához. tája nincs vágy mesebeli királyi palota, aki­ből kihalt a király. Afféle falra irt formás árnyék, valaki csodás szép ember árnyéka a falon. De hát mi az árnyék, amely sem belé nem Íródik a falnak lapjába, sem semmiféle valósága nincs? És mégis ugy beszélnék róla, mint aki — van. Mi az árnyék? Valóban, ez a másik testvér sokszor nehéz bölcselkedéssel magába mélyed és el­terjedve a nehéz bölcselkedésnek terhe alatt igy találja meg, meg nem emészthető böl­cselkedésének summáját: vagyok, aki nem vagyok és nem csak önmagamnak megisme­rése nélkül vagyok. És valóban, ekik elé leirom ennek a másik valóságnak a nevét, azok is különös­nek gondolják, sőt nem is akarják elhinni, hogy ez a másik valóság a Boldogság, Egykor ketten találkoztak. A két el­származott testvér, akiknek első együttléte az ős misztikusságban volt. Csodálatos találkozás volt az. Az a szilaj idegeinek rezgésében­őrök epedő szomjúságban élő Vágy, meg ez a csöndes, elmélkedésre szánt és önmaga valóságát meg nem értő Boldogság. -— Isten ments ! hogy annyi idők lefolyása után egy­másra ismertek volna. Tehát nem csodálni való, dolog, hogy mint két különös idegen az első pillanatban megdöbbentek. Amikor megnevezték egymást, akkor az egyik, a Vágy, olyanná vált, mint a madár, mely le­Ahány ember annyi féle gondolkodás. Igy hallottuk zengeni mindig, ha szó esett az emberek érthetetlenségéről, széthúzásáról ... És most beszélhetünk újra erről, de megtoldva azzal, hogy nem mindig igy van. Vannak emberek, akiknek minden órában változik gon­dolkodásuk. Az egyik percben a sze­rénységet kedveli, a másikban a vidám­ságot, a harmadikban a méla csendet és igy tovább. Amikor az idegesség modern betegsége uralja az emberi agyat, nem is csoda, ha az iránytű félénk rez­gése, helyváltoztatásának mintájára for­dul és változik az emberi agyban a gondolat, a nézet. Akkor, amikor ezt a hirtelen nézet­változást az adott helyzet idézi elő, nem mindig hoz a társadalomra bajt, hanem az igen, amit előre megfontolt szándék­kal cselekszik az ember. Azokat az időket éljük ma, ame­lyekben ugy változik a szerencse má­ról-holnapra, mint az időjárás. A vér­mezőről egyik percben győzelmet, a másikban veszteséget röpít hozzánk a távíró. A jó és a rossz egymást követi. Bármint is legyen ez, az ideális magyar lélek csak eggyen gondolkodhatik: a Haza jövőjén. Ebben a gondolatban nem szabad érvényesülni az ideges rán­gatolódzásoknak. De a megfontolt szán­dék is olyan legyen, ami a közjavát csukja szárnyait. Valami csodálatos nyugalom melegítette ebben a pillanatnyi pihenésben és ugy Ízlett neki, mint az égető szomjúság­nak a vizcsepp. Ezzel a csodálatos érzéssel odahuzódozott kissé a másikhoz. Az a másik, a Boldogság, ekkor olyanná vált, mint akik mindig behunyt szemmel járnak és egyszerre kinyitják a szemüket. Még nem tanultak meg nézni, csak látnak pillanatnyi szempillantás alatt és a képek világosságba olvadnak össze, Örökké erőtelenségbe vesző bölcselke­désben élt, igy lehet megérteni, hogy nem annyira megdöbbent, mint inkább olyféle hüsseség ömlött el rajta, ahogy az olaj hű­síti a beforrott sebhelyet. A Vágy kezdett szólani: — Minő jó együtt lenni veled. Most érzem, hogy a sok kapkodó röpkedésben fáradt vagyok. A rád való nézés egész pihe­nés nekem. — A Boldogság mintha nem birta volna megtagadni bölcselkedését, igy szólt : — Én pedig most, hogy téged látlak, titkos sejtéssel érzem, hogy valami hiányzott bennem, amelyet érthetetlen valóságomnak fel kellett volna szivni magába. — A Vágy­nak megdobbant a szive, mint a szerelme­seké. Most csakugyan ugy reszketett, mint az idegszálak. A Boldogság pedig folytatta: — Valóban, minden teljes és egész valóság két valóságnak egymásba való föl­szolgálja. Szép is volna, ha ez az egy­öntetű gondolkodás a lelkekben foga­lommá válna, amikor az egész világ ég, vért gőzöl, lángol és füstöl és a levegő tele van gyászos sóhajjal és ellenségeink üvöltésével, nem forgácsolódnának szét az erők egymás őrlésében. Amikor egymás keblén kellene ba­jainkra gyógyító vigaszt találni, akkor az egyik a valamiképen reája szoruló embertársait megzsarolja, a másik rém­híreket terjeszt, hogy felebarátjaitól po­tom árért vehesse meg portékájukat, hogy azután busás haszon fejében túl­adjon rajta. Egy harmadik nem veti el a magot tökéletesen, csak annyit terem­jen a föld amennyire gazdájának szük­sége van. A negyedik beveti jól a föld­jét, de amikor már szépen zöldéi a gabona, kihajtja barmait: Menjetek, rek­viráljátok le! — és lelegelteti, hogy ha már tizszeres haszonra nem adhat tul rajta érés után, vesszen el még zölden. Ilyenkor látszik meg, mennyire dühöng a Mammonizmus, az irigység, a bűnös könyelmüség a lelkekben s ezek az ér­zetek bontják az emberi gondolkodást többfélére, mint ahány ember van a világon. Az ember képes a-z emberről le­húzni a ruhát, csahogy meggazdagod­hasson s lelegelteti gabonáját éretlenül, ha tudja hogy nem adhatja kincs érté­kért el. Amíg látja a másik nyomorát, sajnálkozik rajta, de ugyanakkor azon szivódásából származik. Micsoda világot gyúj­tottál te föl énbennem, te titokzatos idegen! micsoda világosságot! ... Az ős régiségnek története elevenedik föl előttem, ha rád né­zek. Az én megszületésem vagy — lenni kezdésem a messze ősiségben. Jer közelebb, elmesélem. (A Vágy ekkor még közelébb húzódozott hozzá és egymás lehelletének illa­tos melegét érezték.) Valamikor amikor az ősanyám lett. Az, [akitől lett az ősanyám, teremtett valakit. Ez a valaki volt az ember. A titokzatos régiségek világából maradt rám az az emlék, hogy én — tudniillik az én levő valóságom — ebben az emberben la­kott. Ez volt az ős lakásom. Mert ez az első ember a lett időnek legkezdetén boldog volt. A boldogsága az én valóságom volt tehát: valami titkosan borzongós, valami hiányosan álmatag — nem birom megmondani! — va­lami nevezhetetlenül édes tökéletlenség . . . Ugy, hogy az ez önmagában való nagy Va­lóság, aki az ősanyámnak élete fáklyáját meggyújtotta, mikor eljött meglátogatni azt az első embert (nehéz kimondani) ragyogó' orcájával elborult. És az ős bizonyságtevések szerint azt mondta: »Mindent jól teremtettem. Ezt a magában álló boldogságot nem jól te­remtettem. »Szórói-szóra igy magyarázta ki­magát: »Nem jó az embernek egyedül lenni.« Vagyis, ez az ember valaminek hijjával van­és ő sem nevét, sem valóságát annak nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom