Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-09-17 / 38. szám

1916 szeptember 10. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. dolgozik, hogy az még nagyobb bajba jusson. Ezeket is megértük a világháborúban. Az anyagi, az önzés tetőpontra ugrott. Sokan pedig csak azért sajnálkoznak, sirva, panaszkodva, zsebüket kiforgatva, hogy ne vegyék észre a szenvedők, hogy az üres zseb alatt egy másik is van tele arannyal, ami zárt falak között válik (muzsikaszóval kevert) pezsgő folyadékká. Ha ahány ember, annyi gondolat volna, akkor mindenkinek egyenes jelleme lenne, de mivel nincs, amig ez a háborúnak nevezett lánghullám perzseli a sziveket és lelkeket, sokszor érezzük még a felebaráti szeretet törvényének a a hiányát az élet minden változatos, szenvedéssel megrakott utján. Csertői. Rózsika. Megtörtént; ugy esett meg, ahogy elmondom, bár ugy hangzik, mintha édes kis mese volna csak a letűnt hőskorok románcaiból. Budapesten kora-reggel megy, dörömböl a külvárosi villanyos. Munkások, kofaasszonyok, hivatalnokok és iskolásgyermekek ülnek benne, akik mind-mind a főváros közepe felé tartanak. Köztük ül a mamájával a 9 éves Rózsika is, egy angyallelkü, angyalszemű kis apróság, aki azonban mindennapi áldozó már s akinek arcán az okosság és ártatlanság fakadó rózsái nyílnak. A munkások kezében Friss Újság meg Népszava: az ismert kis hátborzongató antiklerikális kirohanásokkal. Egy vörös orrú, rekedt torkú tudja, mert egyszerűen boldog ... A lelkén fekszik ez a : nem is érzés, nem is sejtés — hanem egyszerűen: üresség. Oly nagy üresség emberi kicsi lélekben, mint az én nagy mindenségem amily üres volt, mielőtt a világomat az égnek boltozatjával megteremtettem volna. A Vágy ekkor idegszerü testében egészen lángba gyulladt és reszkető lázzal kiáltott: — Azt a nagy-nagy ürességet az első boldog emberben — ugy érzem hogy az én ős valóságom töltötte be . . . mond, nem igy van-e ? A Boldogság mélyen meghajlott a gondolatok súlya alatt és azt mondta: — Az üresség barátom! az nem betöltött hely ... És én ugy érzem, hogyha a te ős valóságod néven nevezve elfoglalta volna azt az első embert, igaz valósággal, akkor az nem lett volna boldog. Pedig irva van, hogy boldog volt ... És ez az én eredetében őstermészetem lényegének az érthetetlensége . . . Ámde nem lehetetlen, hogy a te ős valóságodnak levése ezen időknek méhében volt ... Ki lát a misztériumokba! . . . Mindketten hallgattak pillanatig. A Boldogság nyugodt volt mély nézésével, a Vágy önmagában rejtett valóságában reszketett. Erősen fogta a Boldogságnak finom könnyű ember még újságolvasás közben is morfondíroz. Készséges gyorsasággal és pontosan megtermi azokat az érzelmi emóciókat, amelyeket az ujságiró a lelkében fel akart kelteni. Egyseer csak kékes lánggal ég a szeme s körülnézve a kocsiban igy monologizál: — Szerencse, hogy pap nincs itt, mert mindjárt leütném! Az útitársak fele elmosolyodik, másik fele unottan bámul rá, s aztán megint belemélyed — ki az ásítozó reggeli nyugalomba, ki pedig az újságolvasásba. Elkeseredett emberünket nyilván bántja, hogy az ő Népszavából kölcsönzött nekibuzdulása visszhangra nem talált s hogy folytassa és félig-meddig boszut is álljon a jelenlevőkön, nagyot kanyarít és hozzáteszi: — Hiszen, merné is csak valaki a papokat védelmezni, mindjárt keresztülszúrnám! Most már az egész kocsi figyelmessé lesz rá. A kalauz is, aki fél, hogy a részeg alak még skandalumot csinál, már-már rá akar szólni, amikor hirtelen egészen meglepő dolog történt a kocsiban. A mi kis Rózsikánk, a nyitott szemű, mindennap áldozó kis angyal, legugrott az ülőhelyéről as anyja mellől s egy pillanat múlva a dühöngő demokrata előtt áll. — Itt vagyok bácsi, — kiált rá a részeg emberre — itt vagyok én, szúrjon hát keresztül! — s kicsi mellére mutat a két kicsi kezével . . . A kocsiban megoszlik a rokon- és ellenérzés. — No nézze! — Milyen bátor kis leány! Hallotta? no ez szép; hogy megfelelt neki ! — A részeg disznónak . . . — Papcseléd! — Miért nem marad veszteg! . . . kezét és Ieste ajkáról a szót. A Boldogság kis pihenés után folytatta: — Nézd barátom! mily különös, hogy mindez egész valóság, legalább két egymást felemésztő, egymást lényegében átölelő valóságból áll. Mint ahogy az emberpároknál látjuk (ámbár nem kellene a dolognak elejbe vágnom, de már kimondtam), igen, mint ahogy itt látjuk, hogy két test egy lélek. Nézd barátom a napot, ezt a mindent átölelő valóságot: fény és tüz . . . külön érzem mind a kettőt egy valóságában. Sőt az az ember egyvalóságában: sziv és ész, mint ahogy test és lélek az egész ember . . . A virág: szin és illat. Maga a hang: rezgés és szin, vagy akár rezgés és illat ... ó barátom, mond, érezted-e a hangnak illatát és izlelted-e valamikor a hangnak szinét? . . • A Vágy ekkor a Boldogságot átölelte» már-már epedő szomjúsággal ajkát óhajtotta megcsókolni — igy felelt: Oh Boldogság, a te ajkad hangjának ize édes méz és a te ajkad hangjának szine tiszta lépes méz . . . A Boldogság mámoros volt és folytatta : — Nézd barátom, az ember lelkét egymagában: erő és akarat ... és a száraz vegyelemzők az egységes levegőre azt mondják, hogy hidrogén és oxigén . . . (mosolyDe a mérleg a leányka javára dől el. A vörös orrú tnonológizőr szeme végigsiklik a jelenlevőkön s egy pillanat alait meggyőződik róla, hogy elvesztette a csatát. Rózsika hangja még egyre hangzik. Egy ezüstcsengetyü csupa repedt fazekak csörömpölése között . . . — És jegyezze meg magának, bácsi, hogy aki a tisztelendő urakat szidja, épen olyan, mint aki lop vagy rabol . . . A lecke hatott, a megleckéztetett szájhős idegesen izeg-mozog. — Teleki-tér! szól közbe megváltóul a kalauz hangja. A vörösorru munkás szótlanul leillan a villanyozról ... a Népszavával a karján . . . — Nyomorult csuhások! . . . mormolja biztos távolságból . . . Kis Rózsika visszaül a helyére. — Mamácska, kérdi félve, suttogva anyjától, mehetek azért áldozni, hogy rászóltam arra a bácsira ? A gyermek hangjában nincs semmi harag, semmi szenvedély. — Mehetsz, leányom feleli az anya s büszkén csókolja homlokon gyermekét. És jól is tetted, hogy megvédelmezted a hitedet . . . Jól tetted kis Rózsika, jól tetted. Amikor Az, akinek fehér testét mindennap magadhoz veszed, durva, gonosz emberek kezeibe esett, akik tönkre akarták tenni Hirne vét, becsületét, művét, akkor is gyenge nők keltek pártjára s kitartottak mellette a Golgota csúcsáig. S mi lett volna a Megfeszítettnek örökké üldözött családjából a századok folyamán, ha a keresztet hordozó kálváriajárók verejtékezését meg nem enyhítik itt is, ott is jámbor nők és ártatlan gyermekek ezrei, akik nem járnak is akadémiákat gott bájosan) oly nehéz a száraz vegyelemzésre áttérni. — Oh a te édes szavad — súgta epedve a Vágy — minden édességgel édesít és a szárazságot harmattal üdíti. Ekkor ajkán akarta a Vágy a Boldogságot csókolni. De a Boldogság finom mozdulattal ellenkezett. Szabadkozásképpen szólt: — Mond barátom, ki a te anyád ? — Ki annak az anyja, aki lett és nem született! — Te édes bölcs barátom, te! —Ekkor a Vágy igy folytatta: — De mégis van anyám, akinek emlőjét szivom; akit epesztő szomjúsággal biztatgatok, akinek lázas izgatással könyörgök, mikor a fellegek hazája felé röpülök: siess anyám siess! ... a türelmetlenség láza epeszt és te mégis oly lassú vagy; szárnyaim hegyére nem kéredzkedel, hogy hamar-hamar repülve velem, elérjem azt, amiért lázas idegeim rezgésével, égésével epedek. —- Különös — szólt komoly édességgel a Boldogság — az én anyám éppen az ellenkező. Alig enged hogy szívjam az emlőjét . . . ugy siet. mintha mindig dolga volna. Édes szóval marasztalom, édes biztatással késleltetem, de ő siet, siet . . . sőt repül előre szárnyas repüléssel. Pedig szárnyas repülésével valóságom mintha öregednék.