Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-10 / 2. szám

2. PÁPA ES VIDÉKE. helyes irányba tereli és az emberiség hasznára fordítja. Megható, szomorú mosolyra indítp az a kapkodás, mellyel a szív, a lélek valódi nemesítésében hosszú évtizedek hiányait pótolni igyekszünk. Tele tüdővel, feszült izmokkal próbáljuk szítani, összehordani a kialvófélben levő parazsakat, hogy lángra lobbantsuk azt a tüzet, melyet a hideg, számító ész veszni engedett. S mi az eredmény? Egy-egy szikra lángra lobban, világosságával, fényével néhány pillanatra elkápráztat bennünket, de igazi, jóleső, tartós melegséget nem ád, akárcsak a rövid életű szalmaláng. Erőt, szívósságot oly nehéz belélehelnünk, pedig milyen nagy szükségünk volna a fölfelé törő lángra, a lelkeket éltető melegségre a megpróbáltatás e nehéz napjaiban. Vágyódunk, kívánkozunk most is fáklyavivők, útmutatók, apostolok utári; nem azt kívánjuk tőlük, hogy olyan magaslatra vigyenek bennünket, honnan az emberi elme, a kiművelt ész széde^ legve pillant alá, ó nem! magasabbra, a felhőkön túl kívánkozunk, az Isten felé, kiben a szárnyaló, nyugtalan emberi télek megpihenhet. Tőlük is azt várjuk, azt a jelszót akarjuk hallani: csak előre!, de fölfelé törekvő lelkünknek nem derogál egy nálánál hatalmasabb Ur, az Isten léte, ki előtt az elbizakodott emberi elme nem tudott meggörnyedni. Rajtunk múlik az eredmény. Az utmutató fáklyák, melyeknek fényét csalóka lidércfénynek hitte a világ, előttünk lobognak; az a- képmutatás, az a rosszakarat, mely .»félrevezetéstől féltette« velük szemben a népet, most tehetetlenül, gyáván elbújik mögöttük. Siessünk pótolni elvesztegetett évek súlyos mulasztását, keressünk sebeinkre orvosságot ott, ahol erő lakik, hisz' az emberi ész és tudás magára hagyva tehetetlen. S mikor lelkünk kiművelésében és szívünk megnemesedésében elértük már azt a határt, ahova az emberi elme eljutott a technika csodálatos útján, akkor induljunk neki e kettős úton, e sínpáron újra azzal a jelszóval: csak előre! Ha nem is lesz a haladás oly szédületes, oly szemkápráztató, annyi bizonyos, hogy kevesebbet teszünk kockára igazi értékeink közül és jobban biztosítjuk az emberiség boldogságra jutását, megelégedését. .. v. . . . .. : (-,.)' Egy nagy kötelességünk. Vannak kötelességek, melyek az emberiséggel egyidősek, melyeket nem töröl el, nem szüntet meg sem béke, sem világháború, legfeljebb még jobban kiélezik, kisarkítják őket a megváltozott körülmények. Az ilynemű kötelességek már csak azért is fontosak, mert a velük szemben elkövetett hanyagságok, hibák akárhányszor helyrehozhatatlanok. Egyik ilyen nagy kötelessége a társadalom alkotó elemének, a családnak a gyermeknevelés. Azelőtt is voltak hibák, mulasztások e téren; a kettős nevelőrendszer, a család és iskola munkája nagyon ritkán hatott egyesült erővel, mert a család sokkal többet várt visszatért a lakásába. Mikor már a farkasokat emlegették az emberek, puskával a vállán távozott hazulról, a fia ütött-kopott, rozsdás puskájával. Nagyszerű volt látni a hosszú Vadnét, amint egy kissé előrehajolva, nagy léptekkel baktatott a hóban. A puska csöve látható volt fekete főkötője felett, amely betakarta ősz haját, amit még ember fia nem látott. Egyik napon aztán megjöttek a poroszok. Beosztották őket a falu lakosaihoz, kinek-kinek a módja és vagyona szerint. Az öregasszony, mert tudták róla, hogy jómódú, négy poroszt kapott a házába. Szőkehaju, kékszemű, szépszál legények voltak ezek, akik az eddig kiállott fáradalmak ellenére is jó színben voltak s mint hódítóknál szokás, jókedvű gyerek volt mind a négy. Minthogy maguk voltak az öreg asszonynál, tele voltak figyelemmel irányában s amennyire csak tehették, minden fáradozástól és kiadástól megkímélték őt. A zord időben reggelenkint ingujjban mosakodott a kút hideg vizéből mind a négy északi legény. Ezalatt Vadné sürgött-forgott s készítette számukra a levest. Később takarítottak a konyhában, súrolták a kőpadlatot, fát vágtak, krumplit hámoztak, fehérneműt mostak s általában az egész házi munkát elvégezték, mint egy anyának négy jó fia. De az öreg asszonynak mindig csak a maga kampós orrú, feketeszemű, nagybajszu, sovány, magas fián járt az esze. Nap-nap után kérdezte a hozzá beosztott katonák egyikétől vagy másikától: — »Nem tudják, hová ment a 23-ik francia marsregiment?« — »Nein tutjuk, ikaszári nem tutjuk«, felelték a németek. Megértették fájdalmát és aggodalmait, hiszen odahaza nekik is van édesanyjuk, kinek sok-sok gondot okoznak. Különben az öreg szerette ezt a négy ellenségét, mert az egyszerű nép között nincs meg a hazafias gyűlölet, ez a felsőbb néposztálynál szokásos. Ezek az emberek nem értik meg a harcias felhevülést, a sértett becsület ezen kitörését, sem pedig azon messzire menő politikai kombinációkat, amelyek egy félév alatt a győztes és legyőzött népet egyaránt kimerítik, tönkreteszik. Ha Vadné asszony német katonáiról szó esett a vidéken, mindig azt mondták az emberek: »Ezek igazán jó helyre kerültek!« Egyik reggel aztán, mikor az öreg csak maga volt otthon, messze a földeken meglátott valakit, aki az ő háza felé tartott. f • 191.5 január 10 , az iskolától, mint amire az képes volt; sei igen, .sok esetben mindent az iskolától váj tak, mintha ennek — nevelő munkája molett — más feladata nem is lett volna. A í n szülő örült, ha gyermeke nem alkalmatlankodott a családban, az iskolán ki vili töltött idejét sem kérte számon, de elkövetett csinytevéseiért; az okozott bosszúságokért "riiár az iskola volt szemében a felelős; itt laza a fegyelem, itt kevés a figyelmeztetés, sőt, ha a gyermekben jótulajdonság van, azt is kiölik belőle hamarosan a rossz pajtások. Ebben van igazság, de ne Írjunk mindent az iskola rovására. A gyermek idejének javarészét az iskolán kívül tölti s bizonnjí többet romlik ilyen alkalmakkor sai körében, mint az iskola padjS. . | | ! ezért a felelős ? Ugy-e a család, a szülői háá, melyre a gyermek igazi felügyelete bízva van, melynek valójában érdekében áll, hogy neveltje derék emberré, a társadalom hasznos polgárává váljék. Ez a család adjon igazi alapot, nevelési fundamentumot a gyermekben az iskolának, különben hiábavaló á legerősebb fegyelem, a legszigorúbb figyelmeztétés. Mikor a Gracchusok anyjától az ékszereivel dicsekvő barátnő drágaságait kérdezte, a pogány ánya gyermekeit 'hívta elő s rájuk mutatott e szavakkal: »Ezek az én drágaságaim, ezek az én ékszereim«. Azóta az emberek nézetét megtisztította, me^netnesítette a keresztény felfogás, mely a gyermekben Isten ajándékát, áldását látja, mégis hány szülő, hány édesanya emelkedett arra az eszményi magaslatra, melyen a Gracchusok anyja állott? Hány édesanya tekinti gyermekeit olyan ékszereknek, melyeknek értékével a ragyogó gyémánt sem versenyezhet, sőt hozzá sem fogható? Hány édesanya fordít reájuk olyan gondot, minőt e drágaságok méltán megérdemelnének? Nemsokára megismerte. A postás volt. Ez átadott neki egy összehajtogatott papirost; az öreg pedig előszedte pápaszemét a tokjából, amelyet csak akkor használt, ha varrt. Aztán elolvasta a levelet: »Vadné asszony! Ezennel szomorú újságot kell tudomására hoznom. Redves fiát, Viktort, egy ágyúgolyó úgyszólván kettészakította. Egészén közel voltam hozzá, mert szomszédom volt a csatasorban; megbízott avval, hogy azonnal értesítsem, ha őt valami baj éri. Zsebéből kivettem a zsebóráját, hogy a háború után visszaszármaztassam magához. Szives üdvözlettel Rivot Cézár, a 23. marsregiment közlegénye«. A levél három héttel ezelőttről volt keltezve. Az öreg asszony még csak nem is könnyezett. Meg sem rendült; úgy elfogódott, megilletődött a szíve, hogy eleinte nem is érzett fájdalmat. Egyszerűen csak azt gondolta: Hát agyonlőtték a Viktort. Lassanlassan könny tolult a -szemébe s a fájdalom lett úrrá a szívén. Egyik kinzó, gyötrő gondolat a másik után vetődött fel az eszében. Soha többet nem ölelheti keblére gyermekét, azt a nagy legényt! A zsandárok agyonlőtték a. férjét, a poroszok meg a fiát ... Egy ágyú-