Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-02-28 / 9. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 február 28. zését humbugnak, hazugságnak deklarálták s ezeréves multunknak legkiválóbb héroszait kulturbestiáknak nevezték el. Ki akarták irtani a magyar ember lelkéből azt a szent érzelmet és féltve őrzött csodás tiszteletet, amellyel népünk még ma is és századok multával ajkára veszi őseink szeplőtelen ragyogó neveit. Meg akartak győzni arról, hogy a népek háborúját ma nem a hazaszeretet és az ezen fölépült honfiúi bátorság, de az aranybőségen szerzett ágyuk és gépfegyverek fogják eldönteni. És a rohanó események villámgyorsasággal cáfoltak reájuk. Valamennyi harctéri esemény fényesen bizonyítja, hogy a háború sorsát éppúgy, mint egykoron, most is a hazafias lelkesedés és a honszerelem s nem a kalmárnemzetek arannyal telt pincéi döntötték el. Boldogsággal tölti el lelkünket, hogy a borzalmas világháború eseményei is arra tanítanak, hogy az ember igazi értékét a léleknek ideális tartalma, becsületes és nemes mivolta s nem a lelketlen és körmönfont spekulációval összeharácsolt gazdagság adja meg. Mig becsületes magyar fiaink a honszerelem ideális érzésével utolsó lehelletig védeni képesek e drága földet, addig a gazdag kalmárnemzetek fiainak bátorsága csak a kapzsi ösztönig terjed. Büszkeséggel tölti el lelkünket, hogy becsületes tanítói karunkat az u. n. modern tanok nem tévesztették meg s megmaradt azon nevelési rendszer mela jákói svábokat, már megint ellőttek valamit. — Meg is mondtam az őrmesternek, — jegyzi meg a segédtiszt, — hogy jobban kutassák a fegyvereket ezeknél a gazembereknél. Azután mennek tovább elgondolkozva Lassan-lassan kobolygó alakjuk belevész a leszálló sötétségbe. Az elterülő esti párázat ráereszkedik az erdőre, és a bizonytalan homályból csak itt-ott csílíanik ki egy kis szentjánosbogár. * * * A sövénykerítésen átdobta magát valaki. A házi kutya elugatja magát, azután dühös rohanással megy a sövénynek. De az a másik nem ijed vissza. Annak a szive dobogása dühösebb a kutya rohanásánál; egy mérgeset rug a kutya felé, majd kiszakít a gátból egy karót s a vékonyába vágja, mire az állat meghunyászkodva, a bátor fellépés előtt vonítva húzódik vissza a szekérszin alá. Odabenn az erdőőri lakás kicsiny szobájában az asszony rakosgat. Előszedi az ünneplőt, amibe holnap a misére megyen. A nyitott tűzhelyen valami kopott fazékban ételféle rotyog. Dalolva tesz-vesz az lett, amely hazánknak egy évezreden át ideálisan gondolkodó, s sovén lelkű honfiakat nevelt. Azon nevelési rendszer mellett, amely az isteni félelmet, a vallásosságot és az erkölcsiségeta hazaszeretet postulátumának tekinti. Nemzetünk ezeréves történelmének hős alakjait majdnem kivétel nélkül ez erények glóriája övezi. Kezdve SzentIstvántól Rákóczi Ferencig valamennyinek mithosszerü tulajdonságai közül az isteni félelmen felépült bátorság és puritán vallásosság csillámlik szemünkbe. És ez erények romlatlan népünk szivében legendák alakjában fonódnak össze évszázadokon át' és össze fognak forrni a mostani háború glóriás hőseinek emlékével. Dicsőséges fegyvertársunk, a német nép vitézsége is ebből a forrásból fakad. Előttük is becses történelmüknek az a szaka, amely nemzeti multjuk dicsőségét mithológiai színben mutatja be. Kegyeletes érzelmekkel és duzzadó kebellel olvassa a német diák a »Niebelungok« bájos meséjét, héroszaik múltjából meríti dicsőségesen küzdő seregük a mai harchoz bátorságát s nem akadt még német történész, aki történelmük dicső alakjait lerombolni megkisérlette volna. És büszkék vagyunk, hogy a kultura terén rohamosan haladó német nemzet fiainak oroszlánbátorságát ugyancsak a nagy Rákóczi fejedelem benső vallásossága hatja át. A császártól kezdve a Hindenburgok lángszellemei mind-mind asszony. Szép magas, barna szeinü, szőke hajú, karcsú, szépmozgású egészséges fehérnép. Az már bizonyos, hogy nem ide való ebbe a magányos erdőőri lakba az Iharos tetejére. A kutyaugatásra felfigyel, hallgatózik. Egyszerre csak megverik az ablakot. — Marcsa! Marcsa eressz be! Megismeri az asszony a hangot. Odamegy az ablakhoz. Kitekint, amint meglátja a legényt, belesáppad. — Mit akarsz itt? miért jöttél ide? — Hallod-e, eressz be! — sürgeté a férfi. — Nem lehet, magam vagyok. Pista az ölfánál van és a sózókat vigyázza. — Eressz be, ha mondom! mert beszakítom az ablakot. — Hangjában azonban a szokott vadság helyett valami bizonytalan remegés volt. — Beszakíthatod, de nem eresztelek be. — Hát csak jöjj az ajtóhoz, akkor nem megyek be. — Eredj már, ha mondom! Mit akarsz velem? Nem megyek! nem mehetek! Eredj a dolgodra! De ezt csak úgy mondja félig gondolkozva; azért mégis megy az ajtó felé. A legény érti, az is húzódik az ajtó felé. leborulnak Isten trónja előtt s az ő nevével, kegyelmével mutatják be a világtörténelem legdicsőbb eposzi tetteit. Hisszük és reméljük, hogy a most borzalmasan duló háború becses tanulságokkal fog lezáródni a magyar nemzet javára. És a tanulságok közt legbecsesebb lesz az, amely arra a meggyőződésre juttatja nemzetünket, hogy ellenségeinket a valláserkölcsős alapon felnevelt ifjuságunk verte le, mely igazságok majd a történelem aranykönyvében, mint a magyar tanítóság érdeme lesz megörökítve. A Szentilonay-ház. Néhai Szentilonay, esztergomi kanonok alapította ápoldánk ügyében megjött a püspöki döntés. Abból a három tervből, melyet Kránitz Kálmán, félsz, püspök úr minapi ittléte után felterjesztett az egyházmegyei főhatósághoz, s melyet annak idején mi is közöltünk, a biborospüspük úr Őeminenciája a harmadikat fogadta el, s ennek alapján elrendelte, hogy a f. év május l-ével a pápai Szentilonay-ház mostani jellegének, céljának és hivatásának meghagyásával célszerűen átalakíttassák, úgy, hogy abban 10 szegény, elaggott, r. k. vallású egyén teljes ellátásban, vagyis lakásban és élelmezésben részesüljön, továbbá a fennmaradó helyiségek előnyösen bérbe adathassanak. Ezzel a főpásztori döntéssel egyelőre lekerül a napirendről a tervbe vett kath. internátus, nemkülönben a tervezett Menza u. n. diákasztal ügye is. Bár mennyire fájlaljuk is tehát, hogy úgy az internátus, mint a diákasztal létesítése nem sikerült, kétségtelen előttünk, hogy a Az asszony némi. látszólagos habozás után kinyitja a kettős ajtó felső részét. — Marcsa! — szól a legény egy mély lélegzettel — nagy baj van te! Agyonlőttem az uradat. Az asszony megtántorodni látszik, de azért nem megy el az ajtótól. Hallgatnak mind a ketten. A legény kezdi: — Én nem tehetek róla, én megmondtam neki előre. Megmondtam neki még a mult évben, hogy ne vegyen el téged. Megmondtam neki, hogy a lelked, a tested, mindened az enyém, hogy te másé úgy se lehetsz» ha nem is jösz hozzám. Megmondtam neki, hogy úgy jár veled, mint én. Engem ott hagytál az ő kedveért, őt meg majd elhagyod másért, mert komisz, céda vagy. Nem hitte, mégis elvett. Az asszony az ajtóba fogódzva hallgatott. Csak nehéz, izgatott lélegzése árulta el, hogy érez valamit, tán maga sem tudja, hogy mit. A legény kissé lecsillapulva tovább beszélt. — Amikor kihirdettek benneteket, megizentem neki, hogy én ebbe nem nyugszom bele, hogy nem hagylak vele, elveszlek tőle, ha másképp nem, erőszakkal, vagy őt tetőled.