Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-02-21 / 8. szám
X. évfolyam. Pápa, 1915 február 21. 8. szám. Szépirodalmi, kSzgrazdasájfi és társadalmi betilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szára ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai KatfaoHkus Kör. Ideigl. felelős szerKesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Nagyböjti programm. Míg a béke napjait éltük, lelkiéletünkbe ritkán akaszkodott bele egyegy komoly gondolat. S ha közbe-közbe mégis belebotlottunk egy-egy mélyre gyökerező igazságba, nagyon rajta voltunk, hogy minél előbb öntudatunk alá sülyesszük. De azért sokunknál még ez a folyton kicsinyeskedésből élő lelkiélet is reagált, ha gyengén is azokra a végtelenbe menő távlatokkal biró igazságokra, amelyekre a nagyböjt világít rá. Nem tudom, vájjon csak egy jobb kor hazajáró lelke volt-e, vagy valóban á mi fajsúlyunkát növelte-e ez az idő, hogy mélyebbre is tudtunk leereszkedni, de ezekben a hetekben valahogy megkomolyodtunk. S ez a megkomolyodás nemcsak külsőségekben jelentkezett, hanem beljebb is elhatott. Fél év óta véresen komoly igazságok kötik le egészen a lelkünket. A napsugár még erőtlenül hull a földre, de a Kárpátok hegyoldalai, völgynyilásai vérrózsákkal vannak elborítva . . . Ezer meg ezer sebből vérzik a nemzet ... Utunk nagyon közel került ahhoz az úthoz, amelyen a nagyböjt lelke jár . . . Meg-megremeg, föl-fölriad a lelkünk: egy ezredév megszámlálhatatlan szenvedésével megváltott nemzeti létünk forog kockán, azok körül ólálkodik éjjel-nappal a halál réme, akiknek életével egybefonódott a mi életünk ... A nyomor, a megpróbáltatás, a szenvedés sápadt árnya suhan' el mellettünk lépten-nyomon ... Egy helyen még nem száradt föl a könny, megcsillan száz meg száz új helyen .. . Komolyra, véresen komolyra fordúit az élet . . . Oh igen, komoly gondolatokat akaszt az élet a leli d6l.be! S e komoly gondolatok elől nem szabad megfutnunk, nagy súlyuk alatt nem szabad megtörnünk: mindkét út sírhoz vezet! Mindkettő az erkölcsi erők megroppanását jelentené, pedig ezek nélkül elbuknék az egyén, elbuknék a nemzet... Ezt gondolnám én idei nagyböjti programmnak: a vért, életet emésztő tűz lényénél meglátni a két nagy létező, az egyén s a nemzet értékét s e meglátástól fölfokozni az akaraterőt, amely aztán új életenergiákat halmoz föl egyénben és nemzetben. A nagyböjt önmagába mélyedést sürgető szelleme megmutatja majd azt a perspektívát, amelyben e véres napokat nézve, meglátjuk a jövőt alapozó erőket. Ha meglesz bennünk a jóakarat, e vészes napok emlékét nemcsak sírok,, sebek, nyomor, szenvedések fogják hirdetni, hanem az egyén s a nemzet életerőben való meggazdagodása, az egyén s a nemzet újjászületése is. Az egyén erkölcsi átalakulását két irányban kell sürgetnünk, illetőleg megvalósítanunk. Az egyik a lélektisztulás, hitből élő, eleven erkölcsi érzékkel bíró egyéniség megteremtése önmagunkban, a másik ennek a nemes, úrí egyéniségnek a szociális munkába való beállítása, Ha nem fogjuk el zsilipekkel a nagyböjt, a Megváltás isteni gondolatait, behatásait a lelkünk elől, ha nem engedjük apáthíába sülyedni lelkiéletünket a véres események szemlélése közben, TÁRCA. Hindenburg.*) A modern hadvezér éppen úgy különbözik a régiektől, mint a modern háború a régitől. 4 Hamarjában felsorolni is nehéz volna az adatokat, amik ezt a különbözőséget megvilágítják, kezdve a régi hadséregekhez mérten a mai haderők milliós tömegétől, egész az aeroplánokig, szikratávíróig és roppant emberölő gépekig a káprázatos sort. A modern hadvezetőnek egy közös kötelessége van a mult századok vezéreivel, — kézbén tartani a rengeteg különböző fonalat és azzal virtuóz játékot folytatni, életré-h'aláírá. Sok ezer billentyűs zongora a mai Harctér, aminek száz évekkel ezelőtt csak egyes húrjai voltak. E felett uralkodni szinte emberi idegzetet meghaladó feladat, hisz már *) A »Zászlónk« febr. 15.-í számából. a számtalan részlet fejbentartása is a Iegmegfeszítettebb agymunkát kívánja, hát még az akció, a működés, a rendelkezés. Cirkuszi ezermesterektől láthattuk már, hogy harminc-negyven labdával játszanak egyszerre. Ilyen ügyesség, de szellemi téren, a hadvezér mindennapi kenyere. Harmincnegyven labdát kézben tartani, — erre sok ember képes, — a kivételes ügyesség ott lép előtérbe, mikor a labdák a levegőben ugrálnak s az irányító kéz a legnagyobb látszólagos nyugalommal, — valójában pedig megfeszített erővel dolgozik. Egy világot verő modern hadvezért bátran nevezhetünk művésznek, sőt varázslónak, boszorkánymesternek, bűvésznek, már amilyen képzeletet izgató cím az eszünkbe jut. Jó sorsa van az olyan hadseregnek, mely egy ilyen boszorkánymester keze alatt tör a célja felé, de jaj az ellenségének. Jaj az orosznak és jó nekünk, akik megtaláltuk a magunk bűvészét Hindenburg személyében. Hindenburgról mesélnek már a kunyhókban is és mesélni fognak sok száz esztendeig, úgy mint Napóleonról. Van mit! Ha tiszttel beszélünk (mert magyar tiszt is van számos, aki alatta harcolt), az első percekben természetesen Hindenburgra kerül a sor, könnyezve lelkesülünk és meghatottan álmélkodunk viselt dolgain. Olyan ő, mint egy romantikus regényhős. Öntudatos, érdekes, kalandos és kiszámíthatatlan. A legritkább emberi tulajdonságok egyesülnek benne, amikről meséket hallgatni' kellemes és a szorongásokban tépelődő fejünket magasra emeli. Hindenburg beleszorította az oroszokat a mazuri tavakba és ezzel megnyerte a világháborút. Ezen kezdte. Mert. abban a kezdetben ez a tény már benne volt. Amik azóta történtek, azokról csak mesélni lehet. Mintha csupa tündérmese volna. Meséljünk tehát a nagy hadvezérről, meséljünk Hindenburgról.