Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-21 / 47. szám

1915 november 14. PÁPA ÉS VIDÉKE 5. Legjobb minőségű őszi kelmék és mosóáruk igen nagy választékban megérkeztek Barna Ignác céghez. A két est több programmpontját megismételték csütörtökön a sebesült katonáknak — ingyen, míg este félhelyárakkal játszottak a kiadások födözésére. Az est nemcsak erkölcsileg, de — mint halljuk — anyagilag is fényesen sikerült. (-•) Tábori levél. Megsebesülésem története nem valami rózsás. Egy frontváltoztatás alkalmával egyszerre érzem, hogy lábam zsibbadt és nyombap hármat bukfencezve a földön hevertem, tehetetlenül. A vonal ment tovább, az orosz lőtt, engem pedig, — nem sok kímélettel, — cipelt négy ember. A golyók egyre pisszentettek körültünk, s én embereimet csak arra kértem, a patakig vigyenek, legalább olt lesz egy kis takarás. É közben azonban két emberemet keresztüllőtték, mire a másik kettő engem ledobva, otthagyott. Végső erőfeszítést téve, a patakba kúsztam, törött lábfejem jobbra balra letyegett utánam. Hasra feküdtem az iszapban és a sebesült lábat a partoldalhoz állítva, váltam sorsomat. Öt percig sem fekszem, amidőn érzem, hogy kutatják a zsebeimet; felnézek, muszka. Első gondolatom az volt, hogy halottnaktetetem magamat, de ekkor az ötlött eszembe, hogy szép, uj csizmám megtetszik neki s azt nyomorék, törött lábamról lefogja ráncigálni és ennek a kínnak gondolatára fölemeltem fejemet. Az atyafi bámulatos ügyességgel kapcsolta ki »Überschwung« ómat, s szedte magához jó látcsövemet, revolveremet és órámat láncostul, amely kedves emlékem volt egy szeretett elköltözöttől. Otthagyott, fejemet ismét az iszapba hajtottam. Többek állítása szerint, az oroszok, — ha visszaverik őket, — sebesültjeinket leszurkálják. Nekem fegyverem immár nem volt, sem védelemre, sem arra, hogy kínzástól szabadulandó, magam ellen fordítsam, — ki voltam szolgáltatva a bizonytalan jövőnek. Ismét azt érzem, mozgat valaki; felnézek, egy másik orosz. Leguggol mellém, csillagomat nézi és vigyorogva szól: Ahá, Officéri. Pénzt kér jelekkel. Mutatok nadrágzsebemre s igyekszem vele megértetni, hogy fordítson meg kissé, én nem tudok a zsebemhez férni, mert képtelen vagyok mozdulni. Megköszönte, de nem fosztott ki és távozni akart; én maradást intettem neki s keresztjelét csináltam neki karomra. Lehet, hogy értette, elment, s én visszasülyedtem apáthiámbn, elhagyottságomba. Megint motoszkálnak rajtam, s amire tekintetem esik s ami uj remény érzésével tölt el: saját sebesülthordó járőrünk. Biztatókig mondja: Ne féljen hadnagy úr, elviszszük magunkkal. Úgy látszik a muszka valahogy értésükre adta —• hogy hogyan, el se képzelhetem, — elhagyott, segítségre szo ruló állapotomat. Ám alig fognak hozzá embereim, hogy felszedjenek, irtózatos tüzelés indul meg, a járőr kénytelen volt meglapulni a part mentén. Hamarosan nagy orosz erő tör előre és elfogja a szanitéceket. Az orosz géppuskák működni kezdtek, rettenetes pokoli tüz vette kezdetét, mert a mieink shrapnelljci és granátjai záporként hullottak a gépfegyver állásokra. Körülöttem, felettem röpültek a lövedékek, fel-felfeccsent a patak vize, zizegve hullottak a repeszdarabok, sípoltak az üres shrapnellhüvelyek, s én ebben az infernális hangversenyben, ennek a rémes színjátéknak a középpontjában, ott feküdtem védtelenül, tehetetlenül, ezt mormolva magamban: ezt is a hazáért, — legyen meg a Te szent akaratod. Vártam minden pillanatban, hogy megkapjam a golyót, az utolsót, amely végezni fog velem . . . Az orosz gépfegyverek elhallgattak, visszahúzódtak. Feltekintek: meglapultak a muszkák a part túlsó oldalán, s ők meglátnak engemet, kezeikkel integettek, hogy lapuljak, ne mozduljak. Egy óra múlva — milyen hosszú óra volt ez, — nagy távolságban hallom (elhangzani: Rajta! rajta! Mily öröm hatotta át lelkemet erre a szóra, s nyugodtan feküdtem tovább a sekély iszapos vizben mozdulatlanul, várva a megváltást. Csizmám szárából folyt, szivárgott a vér, veresre festve a vizet. De most újból megkezdődött a tüzelés, ismét csapkodtak körültem a golyók. A puska hangja a miénk volt. Erre ismét felemelem fejemet, s látom, hogy a mieink egész közelről lődöznek — felém. Odaordítok, karomat felemelve: ide ne lőjj, honvéd van itt, mire ők előre ugrálnak, s az egyik elkiáltja magát; Szent Isten, én meg a hadnagy úrra lőttem. Szerencse — mondom, — hogy rosszul lősz, de ha az oroszt is csak igy találod el, kikapsz. Siettettem őket, csak menjenek előre, a muszka már fut. Nemsokára egy derék szakaszvezetőm bukkant elő, aki hamarosan felvett s vitt magával . . . Szomorú emlékezetű, nehéz, halálosan komoly órák voltak ezek délután 2-től esti 7-ig. Most, majdnem hat hó óta, még mindig kórházban vagyok, de most már javulóban. Megsebesülésem előtt 2 nappal, május 26.-án kaptam meg kitüntetésemet, a liadiékitményes katonai érdemkeresztet. H. I. = Segítsük és helyezzük el a hadiárvákat! Gyűjtsünk ingyentartásra vállalkozó jótevőket és örökbefogadókat, adakozzunk a hadiárvák javára! HIRER. Megemlékezés Erzsébet királyasszonyunkról. Sokan keresték fel Isten házát Istenben boldogult volt nemes szívű, megdicsőült Erzsébet királyasszonyunk névünnepe alkalmából, mert ő életében a női szív finom tapintatával felismerte hazánk szomorú helyzetét és a sivár mult és a rá következett szebb jövő választútján ott állott dicső alakja mint Magyarország védőasszonyáé, kinek lelkéből sohasem távozott e két nagy érzés, Istenimádás meg emberszeretet, ki egész életében a jótékonyság angyala-volt, ki kettős koronát viselt, míg köztünk, szeretett magyarjai közt élt, a fejedelmi hatalom földi s a női erények égi koronáját. Az ő nemes alakja képét szívünkbe zártuk s az ördögi lénynek gyilkos tőre a mi drága nagyasszonyunknak, századunk egyik legideálisabb nőalakjának életét nem oltotta ki végkép, mert dicső emléke, eszményi alakja él különösen most e nehéz, háborús időkben és a magyar földön, hol annyi jót tett, él különösen a magyar nők közt mint a női s honleányi erények ideálja s hat, ösztönöz hasonló erények követésére. — Mily jó a magyarnak, hogy két olyan példaképe van, mint sz. Erzsébet a régmúltból, meg egy királyasszony a közelmúltból, ki nemcsak névrokona, hanem lelki rokona is a szentnek. «. J. — Jenő-nap. November 18.-án, vagyis mult csütörtökön azon a címen, hogy Esterházy Jenő gróf, a pápai plébánia kegyura névnapját ülte, Kriszt Jenő esperes az igazgatása alá tartozó összes iskoláknak igazgatói szünetet engedélyezett. Az említett tanintézetek tantestületei és növendékei testületileg részt vettek a plébániatemplomban 9 órakor tartott ünnepi istentiszteleten, melynek végén a misét celebráló esperes többek között a grófkegyurért is imádkozott. Jenő grófot ez alkalomból számosan üdvözölték és táviratban fejezte ki jókívánságait lapunk is. — Személyi hirek. Hanauer Á. István, a budapesti szent-Imre-kollegium igazgatója, c. apát az elmúlt héten Pápán tartózkodott.— Thuróczy Kornél kir. tanácsos, az Irgalmasrend tartományi főnöke folyó hó 12.-én Piszter Aurél rend-áldozár és titkár kíséretében Kismartonból Pápára érkezett, ahonnan hivatalos teendőinek végeztével 14.-én Budapestre utazott.