Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-14 / 46. szám

2. PÁPA ÉS VIDEKE 1915. november 14. ges nyersanyagot azonban a hadvezetőség rendelkezésre nem bocsájthatja. A hadra kelt sereg részére adományozni szándékolt valamennyi téli óvócikk (ruházati cikk) nemük szerint csoportosítva és csomagolva, a honvédelmi minisztérium hadsegélyző hivatalának raktárába (Budapest, IV., Váci-u. 38. sz.) küldendő. Az ilyen adományoknak a parancsnokságok, csapatok és intézetek részére leendő kiadása, a szükséghez képest, innen lesz elrendelve. Téli óvó ruházati cikkeknek az adományozók részéről a hadszintéren lévő parancsnokságokhoz, csapatokhoz és intézetekhez áruküldeményként való közvetlen elszállítása meg nem engedhető. E határozványok által az adományok egyenlőtlen tervszerűtlen elosztásának elkerülése és a szállítmányok csökkentése céloztatik. Ha azonban valaki téli óvó- vagy egyéb ruházati cikkeket a mögöttes országrészekben lévő valamely póttestnek vagy intézetnek óhajtana adományozni, azok az illető számadótessnél bizottságilag átveendők és leltárilag számba veendők. Azon reményben, hogy kérő szavunk nem lészen pusztában elhangzó szó, hanem társadalmunkban meleg visszhangra talál és hogy megtesz mindenki amit tehet. Vagyunk hazafiúi tisztelettel Szeőke, őrnagy. Ott nőtt a lányka. Üde arca Mint egy feslő szép rózsaszál, A melynek rezgő harmatcseppje A hajnal szűz csókjára vár. Körötte minden egyszerűség, Nincs semmi pompa, cifraság, S az élet minden problémája Csak egy imádság: Mi Atyánk... Fölébred ezzel — s napja boldog. Midőn a nap nyugodni tért, A kis harang csengő szavára Ismét csak így imádkozék. Aztán, egy nap, hogy jönni érzé A hirtelen, gyors hervadást, Kezét szelíden összetette És felsóhajtott: »Mi Atyánk...« Egyszerre halt meg a tudóssal. Repültek, szálltak hát együtt. Az egyik pompás üstökösként Büszkén hasítá át az ürt, Másik szerényen, mint a fecske Hév nyári napnak alkonyán — A bölcs, világhírű tudós — és Az egyszerű gyermekleány. És szólt az Úr: »Tudós, a földön Kerestél engem szüntelen, S magadnak állítál emléket, Mely fennáll ezredéveken. Háború és kultúra. — Irta: P. Mattoska J. Libór. — IV. Tagadhatatlan tény, hogy az anyagi kultúra terén hatalmas lépéssel haladtunk c'őre. Röpülünk, mint a madarak, száguldunk, mint a villám, s két fillérért naponkint értesülünk mindenről, mi a világon történik. Kultúránk oly eredményeket mutat föl, melyeket várni még képzeletben sem mertünk. Most csak az a kérdés kiván megoldást, vájjon a kultúra eme rohamos haladásával nagyobbodott-e az emberiség boldogsága? Aki ismeri az életet, aki nyitott szemekkel figyeli korunk rohanó árját, s aki éles tekintettel kiséri a modern eszmeáramlatokat, az beismeri, hogy »a modern kultúra fényes felülete, az elégedetlenség egész óceánját takarja«. Mert mint Fr. Peabody megjegyzi: »Az enyhítés összes eszközei dacára, melyeket az emberszeretet és ipar a társadalmi bajok ellen alkalmaznak, rettentő, folyton folyvást növekvő az elégedetlenség áradata, mely a társadalmi élet folyamát alapjáig felkavarja«. (Szuszai A. A keresztény pedagógia főelvéről. 1911. 3.) A kultúrának minden áldása és jótéteménye mellett megvan az a sajátságos bűne, hogy igazságtalan. Az igazságtalanság pedig mindig elégedetlenséget szül; az elégedetlenség pedig már nem boldogság. A gyors és tömeges termelés, a A szenvedő lelkekhez indulsz S világ végéig hirdeted, Hogy mi vezet szinem elébe: A tiszta hit s a szeretet«. Fölvillant a tudósnak arca, Mily boldogság e jutalom! Igazságot hirdetni s lelni Visszhangot annyi ajakon! Hálát rebegne — ám levette Róla az Úr tekintetét S a kis lánynak intett, ki távol Ámulva nézett szerteszét. Tekintetében mély szelídség, Az arca ragyog, mint a hó. Ismét intett a lánynak, hívta, Habár nem jött ajkára szó. Ültette trónja lépcsejére, Közel szivéhez a leányt, S rátekintve jóságos arccal, Csak ennyit mondott: »Im — Atyád«. Az üdvözültek seregében Hozsánna zengett édesen, A trónus lépcsőjén a gyermek Elindul halkan, csöndesen. Ám a tudós sehogy sem érti. »Uram! — ez egyszerű leány . . . Talán inkább engem illetne A hely trónusod zsámolyán!?« lázas sietség és az idegbántó, őrületes kapkodás, a borondotjáró divat megteremtette a munkafölosztást, »mely — Tolstoj szerint — arra kárhoztatja az értelmes lényt, hogy egész életén át tűhegyet, szögfejet készítsen«. A gyáripar ezer és ezer embert fosztott meg önálló munkájától, a kisiparosok ezreit kényszerítette a gyári munkára, ahol őt nem mint embert, hanem mint élő gépezetet tekintik; gyilkos uralom súlya alatt kénytelen dolgozni, tehetsége apró szilánkokra forgácsolódik, csontjaiból és húsából szíj lesz, mely gépeket hajt. (Tolstoj.) Azonfölül megbénítja a munkás lelki tehetségeit, eltompítja érzékeit, erkölcsi züllésbe hajtja, s legtöbbször a legszánandóbb nyomorba dönti. Míg ezrek élnek a jólét, a gazdagság, fény és pompa között, addig millió és millió munkás dohos, bűzös, egészségtelen pincelakásokban, roskadozó gunyhókban, vagy padlásodúkban kénytelen meghúzódni és a férgek társaságában tengetni nyomorult életét! Hasonlítsátok össze a fényes, villanyos körtéktől megvilágított szalonok végén mulatozó burzsoáziát a nyomor tanyáinak sötét, kísérteties, hörgő lakói keserű sóhajaival; hasonlítsátok össze a gondtalan élvvágyók ezreit a nyomorgó családapák, megtépedt, kiaszott arcú családanyákkal; hasonlítsátok össze a dúsgazdag dezsőnék és ínycsiklandozó lakomák élvezőit, a külvárosok szegény Az Úr intett — és néma csend lőn. A reszkető kis csillagok Elhalványultak — elnémultak A szeráfok, az angyalok. És szólt az Úr: »Én így ítéltem! — És szava zeng a mennyen át • — Mert te, tudós, kerestél engem, De ez a gyermek — megtalált!« Krűger Aladár. Bella matribus detestata. Ezt a címet adta Martin von Feuerstein, a nagyhírű müncheni festő legújabb képének. Magyarúl ez úgy hangzik, hogy »az anyák átkozta háború«. Sok motívumot talált a művészet mindig a háborúban; voltak festők, akik a harcteret színpadnak nézték és fölemelő, lelkesítő ódákat vetettek a vászonra a dicsőségről, erőről, ügyességről; voltak, akik csak a bravúrokat látták a megtörhetetlen lovasrohamokban; voltak, kivált a régiek közt, akik a remek szinhatásokat keresték a napsütötte és véráztatta mezőkön, melyeken kicsillanó arccal és kivillanó karddal vívnak a daliák, a nemzet szemefénye, festői ruhájukban, drága és színes felszerelésükben. Voltak, akik erkölcsi elemeket is találtak a nagylelkűségben, a könyörülő ellenségszeretetben, akik gyönyörű háborús